A zárszó

Aranyérmével a női váltó ernyőt borított a teljes magyar csapat fölé, ezért úgy gondoltam, ha a férfiak kedden bármit – mondjuk egy érmet – hozzátesznek, az már a ráadás lesz. Pálvölgyi Miklós szövetségi kapitány is a fiatal titánoknak szavazott bizalmat, a Marosi Ádám, Tibolya Péter, Kasza Róbert összeállítású triót dobta harcba, tőlük inkább csak remélni, mint elvárni lehetett a kiemelkedő szereplést. A lövészetben azonban meglepően jól tartotta magát a három muskétás, 273 körük, illetve harmadik helyük biztató volt az éremszerzés szempontjából. S ha egyszer egy üzlet beindul… A vívóteremben káprázatosan kezdtek a mieink, úgy játszottak ellenfeleikkel, mint bohóc a kalapjával. Ötletesek, cselesek, de ha arra volt szükség, agresszívak voltak. A szurkolók imádták őket, tombolva ünnepelték találataikat. Marosi volt a csapat húzóembere, már-már önkívületi állapotban harcolt, nem ismert lehetetlent, harminchét győzelmével toronymagasan lett a mezőny legjobbja. Tibolya és Kasza is megbízhatóan forgatta párbajtőrét, kétség sem férhetett tehát a magyarok szakaszgyőzelméhez. Mint az öttusaversenyeken általában szokás, mindenki folyamatosan számol, elemez, majd kijelenti, hogy… A vívás után például azt, hogy a magyar csapatnak jelentősen megnövekedtek az esélyei a dobogós helyezésre, sőt akadtak olyanok (köztük én is…), akik egészen addig merészkedtek a jóslásban, hogy kézzelfogható közelségbe került a világbajnoki cím. Az úszásban nagyon ritkán történik meglepetés. Miért éppen ezúttal történt volna? Három szám után, ha csak néhány ponttal is, de átvettük a vezetést az összetettben. Egy lépéssel közelebb kerültünk az aranyhoz. Egy jó lovaglás, majd egy szenzációs futás, s máris készülhet az újabb öttusás címlap a Nemzeti Sportban… Nem így történt. Marosi jobb kézzel nyúlt a kalapba, s amikor rápillantott a papírra, nem tűnt elégedetlennek. Ki gondolta ekkor, hogy ebben a tusában esik majd ki kezükből az aranyérem? Nem ragoznám túl a lovaglást. Maradjunk annyiban, annál azért jobb lovasok a mieink, mint amit tegnap láttunk… Kisebb csodának kellett volna bekövetkeznie ahhoz, hogy gyorsabban fussanak, mint a fehéroroszok és a litvánok. Nos, a csoda ezúttal elmaradt, de legalább a bronzérem meglett. Ha reggel valaki azt mondja ennek a három, mindenre elszánt magyar fiúnak, hogy „Nyugi, srácok, tiétek lesz a bronz!” – szerintem gondolkodás nélkül aláírták volna. Így azonban biztos, hogy maradt bennük némi hiányérzet. Bennem is – és nem csak az utolsó napon.