Egy érem 48 év alatt

A ’64-es bronzérem a dobogó alsó fokára jó.

Hogy ez érthetőbbé váljon: ami a magyar labdarúgó-válogatott nemzetközi sikereit illeti, az 1938-as, majd az 1954-es világbajnokságról hazahozott ezüst holtversenyben kívánkozik az élre, ezt követi az 1964-es kontinenstorna harmadik helyezése. Itt jegyezzük meg, hogy olimpiát ugyan háromszor nyert nemzeti együttesünk, a futballban hajlamosak többre értékelni a vb-, illetve az Eb-érmeket, mint az ötkarikával díszítetteket, így a képzeletbeli rangsorban csupán a negyedik helyet foglalja el az 1952-es, az 1964-es és az 1968-as diadal. Hogy azért utóbbiakat nem árt megbecsülni, azt jelzi: a válogatott dicsőségeit felsoroló listán a Balkán-kupa 1947-es elhódítását említik a következő hőstettként…

A spanyolországi tornára visszatérve: jelentkezőkből nem volt hiány, kereken 30 nemzet nevezett az akkor még Európai Nemzetek Kupája néven futó sorozatra. Igaz, a kezdésre már csak 29 együttes volt versenyben, tudniillik Görögország abban a pillanatban visszavonta indulási szándékát, hogy az első selejtezőkörben összesorsolták Albániával. A hellének a Balkánháborúból fennmaradt ellentéttel magyarázták (vissza)lépésüket – hogy az 1912. október 8-án elkezdődő csata 1913. május 30án befejeződött, az öt évtized múltán sem zavarta őket…

Mivel Magyarország – a történelemkönyvek szerint – sosem állt hadban Walesszel, a két válogatott összecsapását békében, barátságban megrendezhették. A budapesti 3:1-et a cardiffi 1:1 követte, így 4:2-es összesítéssel Baróti Lajos együttese lépett a második körbe. Onnan meg a harmadikba: a megboldogult NDK csupán annak örülhetett, hogy a berlini 1:2 után a Népstadionban nem kapott ki (3:3). Innen már csak egy, bocsánat, két lépés volt Spanyolország: a negyeddöntőben Franciaországot kellett felülmúlni. Sikerült, ráadásul nem is egyszer! A párizsi felvonás 3:1-es vendéggyőzelemmel végződött, míg a pesti visszavágót 2:1-nél fújták le. Akárhogy is nézzük, az 5:2-es „végeredmény” azt jelentette, hogy Mészöly Kálmánék a legnehezebbnek vélt akadályt vették a legkönnyebben. A nép egykori stadionjában egyébként 80 ezer drukker látta, hogy a két hazai gól szerzője, Sipos és Bene december 3-ról május 23-ra előre hozza a Ferenc-napot – a hatalmas érdeklődés ma már éppúgy a szép emlékek kategóriájába tartozik, mint a francia válogatott felülmúlása.

Június 17-én alig voltak kevesebben kíváncsiak a mieinkre! Vagy inkább a spanyolokra… A négyes finálé első elődöntőjét ugyanis a házigazdákkal vívta a magyar csapat, és Pereda 39. percben elért gólját a 85.-ig ünnepelte a 75 ezres publikum, csakhogy jött Bene Ferenc, és csend költözött a Santiago Bernabéu nevét viselő arénába.

Kár, hogy ez az állapot nem tartott ki a végéig: a hosszabbítás letelte előtt öt perccel Amancio a döntőbe lőtte Spanyolországot.

A másik párharc közel sem hozott ennyi izgalmat, a címvédő Szovjetunió 3:0-ra nyert Dánia ellen – meglehet, az okozta az északiak vesztét, hogy akkor nem a strandról toborozták össze a gárdát, hanem tisztességgel felkészültek a viadalra… Éremszerzésre azonban ez nem volt elegendő, miután a harmadik helyért zajló meccs a Szentmihályi – Novák, Mészöly, Ihász – Solymosi, Sipos – Farkas, Varga, Albert, Bene, Fenyvesi alkotta tizenegy 3:1-es diadalát hozta. Mivel a rendes játékidőben az első gól Bene Ferenc nevéhez fűződött, a második pedig Carl Bertelsenéhez, következhetett a ráadás, amely egy hátvéd szenzációs előretöréséről marad emlékezetes: Novák Dezső duplája ha nem is aranyat, de bronzot ért. Azt nem állíthatjuk, hogy sokan tapsoltak a magyar győzelemnek, a Camp Nouba mindössze 3869-en váltottak jegyet…

A fináléra valamivel többen: 79 653 őrült spanyol ünnepelhette, hogy Suárezék 2:1-re elpáholják a szovjeteket. Szemtanúk szerint a győzteseknél egyvalaki örült jobban a sikernek: a lelátón ülő (pontosabban ugráló!) Franco tábornok, aki négy évvel korábban megtiltotta, hogy a válogatott kiálljon a Szovjetunió elleni negyeddöntőre, mondván, az ő csapata nem játszhat holmi kommunista brigáddal. Képzelhetjük, milyen boldog lehetett, hogy ’64-ben már engedélyezte a pályára lépést…

A dicsőség tehát a vendéglátóknak jutott, de az ünnepi tortából két szelet a magyaroknak is járt: a Peredához hasonlóan kétkét találatot jegyző Novák Dezső és Bene Ferenc az Európa-bajnokság (társ)gólkirályaként térhetett haza.

Alighanem ez megtette spanyol vigasznak.