A B-közép nem várta meg a végét. Öt perc volt hátra a mindent eldöntő mérkőzésből, amikor a fanatikusok rázendítettek az „Izzik a csarnok, itt a magyar bajnok” rigmusra. A kórust Dejan Perics vezényelte két védés között. Aztán mindenki örömére lepergett a hátralévő játékidő, és kezdetét vette a fieszta, amilyet legutóbb két éve látott Veszprém... Iváncsik Tamás előbb Gulyás Péter nyakába ugrott, majd Marian Cozmáéba – legalább körülnézhetett négy méter magasból. Feltehetően tetszett neki a kilátás, csupa boldog veszprémit láthatott, bármerre tekintett.
A pezsgő illata másodpercek alatt belengte a csarnokot, olybá tűnt, mintha készültek volna az ünneplésre a hazaiak... Ahogy mondani szokás, az est fényét emelte, hogy a két együttes tagjai kézfogással, hátbaveregetéssel és puszival zárták le a finálét, majd Magyarország második legjobb csapatának játékosai vehették át az ezüstérmeket, hogy aztán csendben bevonuljanak az öltözőbe.
A bajnokok éppen onnan kocogtak ki – immár új szerelésükben. A piros szín stimmelt, csak a felirat nem: mindannyiuk hátát a „Magyar Bajnok” felirat, továbbá a 16-os szám díszítette (ezután le sem tagadhatják, hogy biztosak voltak az elsőségükben...). A pillanatok alatt összeeszkábált emelvényen közben úgy ugráltak a győztesek, hogy be is szakadt alattuk. Szerencsére senkinek sem esett baja, de köztünk szólva furán is vette volna ki magát, ha valaki a bajnokság befejeztével sérül meg...
Miközben felcsendült az ilyenkor elmaradhatatlan Queen-sláger, meglett férfiak hullatták könnyeiket. Amikor Perics a magasba lendítette a 2007–2008-as szezon legjobbjának járó serleget, Jevgenyij Lusnyikov például úgy sírt, mintha E. T. éppen akkor indult volna haza...
Az Iváncsik fivérek gyors tesztet végeztek, érmüket a szájukba véve vizsgálták, eredeti-e az arany, a reakciójukból úgy tűnt, az. Kézről kézre járt a trófea, egészen addig, amíg a játékosok ki nem szúrták Mocsai Lajost. Íziben átnyújtották a trénernek az ereklyét, na igen, a „Professzor” nem keveset tett ezért, hogy a bajnoki cím viszszatérjen Veszprémbe.
Oda, ahol péntek este szurkolók és kézilabdázók együtt énekelték, hogy „Mindenki balra, mindenki jobbra, mindenki előre” – így hajtva fejet egymás előtt. Szebben nem is végződhetett volna ez a nap.
