Amikor Edwin van der Sar kivédte Nicolas Anelka tizenegyesét, és ezzel eldőlt, hogy a Bajnokok Ligája 2007–2008-as kiírását a Manchester United nyeri meg, a győztes csapatból alighanem Cristiano Ronaldo szívéről esett le a legnagyobb kő. A portugál szélső ugyan gyönyörű fejes gólt szerzett az első félidőben, az 1–1-es rendes játékidő, majd a hosszabbítás után következő tizenegyesrúgásoknál Petr Cech azonban hárította a lövését, Cristiano Ronaldo ezzel óriási bajba sodorta csapatát.
A büntetőrúgásra vállalkozó ötödik Chelsea-játékos, John Terry ugyanis már azzal a tudattal futhatott neki a labdának, hogy ha bemegy, csapata BLgyőztes. Ám a hosszúra nyúlt moszkvai dráma ekkor még nem ért véget: a Chelsea csapatkapitánya a döntő pillanatban elcsúszott az utóbbi időben sok vitára okot adó, az esőtől felázott moszkvai gyepen, és már azt is csak estében láthatta, amint a lövése nyomán a labda a kapufáról mellé pattan.
Folytatódott az idegőrlő tizenegyespárbaj. Anderson és Salomon Kalou nem hibázott, a meccsen a Manchester Unitedmérkőzések számát tekintve Bobby Charlton csúcsát megdöntő Ryan Giggs labdája is a kapuban kötött ki, következett Anelka. Mint tudjuk, az ő rontása a több mint két és fél órás ütközet végét jelentette.
Egyúttal megmentette Cristiano Ronaldót. A manchesteri futballista érzelmeiről mindent elárul, hogy amíg társai az edzőkkel, a cserékkel, az orvosokkal, a szertárosokkal és a klub minden jelenlévő alkalmazottjával egymás nyakába borulva ünnepeltek, és rohantak a szurkolótábor felé, a portugál a pálya közepén feküdt a földön. Talán még a szemét sem merte kinyitni, csak a zajokból következtette ki, hogy néhány perccel korábbi hibája nem bizonyult végzetesnek, csapata végül győzött. Aztán a manchesteri stáb egyik melegítőruhás tagja észrevette, odahajolt hozzá, biztatva, álljon fel, csatlakozzon a többiekhez. Tíz perccel később, a díjátadó emelvényen, aranyéremmel a nyakában aztán már mosolyogva paskolgatta az utódokat felvezető Bobby Charlton arcát. (Normális esetben talán szemtelenségnek tűnhet egy fiatalembertől, hogy efféle bizalmas gesztusokat enged meg magának egy idős angol úriemberrel szemben, ezúttal azonban normális esetről szó sem volt.)
Egy hajszálon múlott tehát, hogy az idei Aranylabda legfőbb várományosának tartott Cristiano Ronaldo hősből bűnbakká váljon, a portugált azonban a sors megkímélte ettől az igen ellentmondásos helyzettől. Pontosítsunk: a sors mellett Anelkának és Terrynek is köszönetet mondhat a manchesteri ász.
A két londoni játékos közül különösen Terrynek fájdalmas a kudarc, hiszen a Chelsea emblematikus figurájaként, csapatkapitányaként és nem utolsósorban kiváló védőjeként óriási szerepet játszott abban, hogy együttese egyáltalán eljutott idáig. S azt se felejtsük el, hogy ha korábban nem fejeli ki a labdát remek reflexmozdulattal Giggs kapura tartó lövésénél, talán már a tizenegyesrúgásokra sem került volna sor.
Megható volt látni, ahogy a csapattársak – és legfőképpen Avram Grant menedzser – vigasztalták az elkeseredett játékost, aki Anelka tizenegyese után láthatólag alig érzékelt valamit a körülötte zajló eseményekből. A hangszórók és a húszezres vörös tábor manchesteri indulókat bömbölt, Terry pedig csak állt, könnyei egybefolytak a szakadó esővel, és valószínűleg legszívesebben elfelejtett volna mindent, ami aznap történt. Mindeközben Cristiano Ronaldo éppen fülig érő mosollyal csókolgatta a BL-serleget a tribünön. S ha belegondolunk, milyen apróságokon múlt, hogy a jelenet nem fordított szereposztásban játszódott le, eszünkbe jut a sokszor hangoztatott, már-már közhelynek számító bölcsesség: a futball igazságtalan játék.
