Futballvarázslat volt

Amikor negyedórával a Honvéd Champions–Brazil Masters ’94 gálameccs vége előtt újra összeállt a Bodonyi László, Dajka László, Esterházy Márton csatársor, már elfogyott rengeteg sör, tömérdek hotdog, szendvics.

Remek ötlet volt ez a meccs. Kiváló gondolat családi programot szervezni, üzletembereket feleségestül vagy barátnőstül kicsalogatni, s a meccsnézés mellé korábbi világsztárokat, no meg finom falatokat, italokat prezentálni. Akkor működik ez, ha a valódi, az úgynevezett profi futball sikeres és közönségvonzó. Amikor annak idején a magyar futball fénykorában (de még azon is túl...) színész–újságíró rangadót rendeztek a Népstadionban, hatvanezren ültek a lelátón. Vonzó program volt, no meg vidám a körítés. Valami hasonló érzés volt a Bozsik-stadionban: emitt egy rózsaszínű Cadillac, amott a tamtamot verő brazil tábor, a lelátón jókedvű, nyugodt, kikapcsolódni vágyó családok, és persze mindennek a tetejébe brazil és magyar klasszisok. Az biztos, ha erre a meccsre húsz, vagy akár tíz esztendővel ezelőtt kerül sor, nem foghíjas lelátók és mintegy négyezer néző előtt rendezik. Elmúlt, elkopott a futball-láz Magyarországon, már az sem mozgatja meg az embereket, ha az apró csodaember, sokak nagy kedvence, Bebeto a jobb alsó sarokba lövi a labdát, és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy olyan Honvéd állt össze, amely annak idején évekig boldoggá tette a kispesti híveket, nyerte sorban a bajnoki címeket. Sajnos már nem lehet közöttünk Puskás Ferenc, Bozsik József, Tichy Lajos, Kocsis Lajos. Ám a fiatal generáció tagjai a nyolcvanas, kilencvenes évek kedvencei újra futballcsatát vívtak egy meccs erejéig, hogy feledhetetlen időutazáson vegyenek részt velünk, szurkolókkal együtt.

S persze ott kocogott a pálya közepén, egy-egy sprintet megeresztve Puhl Sándor is, kezében az 1994-es világbajnoki döntő sípjával.

A lelátón megannyi középkorú vagy idősebb szurkoló kérdezte a mellette ülőtől: „Emlékszel arra komám, ahogy Esterházy Marci nyolcvanhatban a Népstadionban elindult a félpályáról az ellenfél kapuja felé...?”Akkor még olyan transzparens is virított a zsúfolt Népstadion egyik szektorában: „Mexikóba is megyünk, világbajnokok leszünk...”

Jó volt látni a pályán a mindig győzni akaró Détári Lajost, Kovács Kálmánt, Pisont Istvánt, Bodonyi Bélát és a többieket. S alighanem életre szóló emléket jelentett megannyi magyar szurkolónak, ahogy a Valencia, a brazil válogatott korábbi művésze, Viola zseniális mozdulattal a hálóba ollózta a labdát. Ekkor szinte őrjöngött a publikum, de ugyanúgy összecsapta a tenyerét, amikor a vendégművészként a Honvédban szereplő Lothar Matthäus keresztezett vagy éppen hosszú, lőtt passzal fordított.

Futball volt ez.

Sőt nem is futball – varázslat.