Pérez Carlos a döntő első mérkőzése előtt a veszprémi öltöző gyúrópadján fekszik hanyatt, és relaxál. „Mi volt Szegeden?” – vágok a közepébe minden idők legváratlanabb kérdésével. „Kaptam egy ilyet a tarkómra” – mutatja nyitott tenyéréllel az ominózus karateütést… A szegediek már az épületben, kapusedzőjük, Haris Porobics angyali nyugalommal feleli az obligát kérdésre (Mi lesz?): „Semmi, egy sportszerű meccs. Szegeden sem történt semmi különös…” És a sok százezer forintos büntetés?! „Kellett a szövetségnek a pénz…” Kővári Árpád, a vendégek exelnöke is műbalhét emleget, amit – szerinte – a Magyar Kupa döntőjét közvetítő televízió gerjesztett, amely most – tüntetőleg – nem sugározza a bajnoki döntő első találkozóját. Amelyet – ha információink helyesek – amúgy sem közvetített volna… De miféle forgatócsoport igyekszik itt az alapvonal felé, kamerástul, mikrofonostul, riporterestül? Csak nem a fent említett tévétársaságé, amely bojkottálja a bajnoki döntőt? De bizony… Most akkor összefoglalót adunk, meccset nem sugárzunk?! Aztán kijönnek a csapatok, s kifeszül a játéktér teljes hosszában egy monumentális transzparens: „Fair play a kézilabdapályán, a lelátón. Térjünk a lényegre!” Milyen igaz. Ám mielőtt végképp egy szombat délutáni babazsúr hangulatába ringatnánk magunkat, a helyi kemény mag elemi erejű üvöltése visszarángat a magyar valóságba: „Mocskos Szeged!” Ennyit arról, hogy egy darabig attól rettegtünk, túlságosan is steril lesz a hangulat… A meccs különben sportszerű, csupán egyszer kezdek el fedezék után kutatni, amikor Marian Cosma, a Veszprém román beállósa összeszólalkozik a szegedi Krivokapiccsal. A bírók gyorsan leküldik az ideges párost, utána már nincs gond. 22–12-nél van meg először a „közte tíz”, és amikor Gál Gyula kiugrás végén unott mozdulattal becunderezi a labdát a szegedi kapuba („Zsigmond Gyuritól lestem el” – jegyzi meg a meccs után), majd kezet csókol önmagának, hangrobbanás rázza meg a veszprémi csarnokot. Tombol a publikum, Pérez „Csárli” barátunk is berámol gyorsan két felugrásos bombát, még abból a fajtából, amelyikkel hat-nyolc évvel ezelőtt a földkerekség legjobbjává küzdötte fel magát. A találkozó után mindenki szépen nyilatkozik a tévének, a csatabárd elásva, mintha soha elő sem vették volna. Bujtor István művész úr pedig – mert bizony társasági esemény egy ilyen bajnoki döntő a Balaton vonzáskörzetében – azt találja nyilatkozni lapunknak: „Mindig örömmel jövök ide, ez az úriemberek sportja, itt egy káromkodás nem sok, annyi sem hangzik el a nézőtéren. Győzött a jobbik, mert ez végre játék volt, nem birkózás, hála a szigorú bíróknak.” Hogy is szólt a sláger? Csak a szépre emlékezem…
