A sajtfejűek királya

„S titokban sűrűn nyögni fel: az ördög már mikor visz el?” –a Green Bay Packers orosz irodalom iránt fogékony szurkolói Puskin Anyeginjével együtt sóhajtozhattak 2006 tavaszán, legendájuk, Brett Favre ugyanis az istennek sem akart visszavonulni. Pedig a háromszoros alapszakasz-MVP, a kilencszeres Pro Bowl-résztvevő, számos csúcs tartója és a „sajtfejűek”, 1996-os szezonbéli Super Bowl-győzelmének fő letéteményese, minden idők egyik legjobb, de mindenképp a legkarakteresebbek közé tartozó irányítója élete legpocsékabb szezonja után vidéki birtokán őrlődött azon, 36 évesen folytassa-e még pályafutását – sokan úgy vélték, nem kellene erőltetnie. Az idény során hibát hibára halmozott, ész nélkül hajigálta el a labdákat, s mintha már a gyorsasága is megkopott volna. Úgy tetszett, kiégett.

Az utolsó nagy tündöklés

Ő azonban a visszatérés mellett döntött, annak ellenére is, hogy a Packers már kiválasztotta utódját a tehetséges Aaron Rodgers személyében, ráadásul az egykor remek gárda is igencsak megfiatalodott (kevésbé megengedően fogalmazva meggyengült) körülötte. Harmatgyengén is kezdte a 2006-os idényt, aztán szép lassan belelendült, s a szezon végére a csikócsapat is összekapta magát, így Favre bátran vállalhatott egy újabb évet – ezúttal nem is kárhoztatta érte senki.

A következő esztendő a legenda utolsó nagy tündöklését hozta: a Packers 13–3-mal zárta az idényt, Favre az irányítók között megdöntötte a legtöbb passzolt yard, a legtöbb passzkísérlet, a legtöbb touchdownpassz és a legtöbb győztes meccs rekordját, pályafutása egyik legjobb idényét zárta, a Sports Illustrated magazin az Év Sportemberévé választotta, miközben együttesével a főcsoportdöntőig menetelt. Mellesleg pedig megmutatta, miért imádták sokan: legendás küzdeni akarása, bivalyerős, vakmerő, de sikeres passzai, elképzelhetetlen, ösztönös megoldásai miatt a Green Bay mérkőzései jelentették talán a legnagyobb élményt a legutóbbi szezonban. A playoffban csak a későbbi győztes New York Giants állította meg a Packerst (az épp nem Favre meccse volt), s ekkor még a másodvirágzását élő sztár is hajlott a folytatásra – végül azonban elszomorította rajongóit.

Parádés premier – másnaposan Pedig Brett Favre nem élő legendának indult.

A gimnáziumban még vacillált a baseball és az amerikai futball között, ráadásul több poszton is ki kellett próbálnia magát, mivel edzője (éppenséggel édesapja, Irvin) hiába szerepeltette irányítóként, a csapatban olyan jó futójátékosok voltak, hogy a kis Brett már akkor örült, ha meccsenként ötöt passzolhatott. Így aztán nem nézett fényes sportkarrier elé, de azért sikerült beverekednie magát a Southern Mississippi Egyetemre – ahol jól ismerték az édesapját... Így is csak azért kapta meg 17 évesen a szerződést jelentő ösztöndíjat, mert úgy vélték, elfogadható védőjátékos lehet belőle – egyébként ő volt az intézmény utolsó választottja, miután egy másik kiszemelt visszalépett az előzetes megállapodástól. Favre azért kiharcolta, hogy legalább a hetedik (!) számú quarterback ő lehessen az együttesben, és hamar fel is figyeltek bivalyerős karjára.

„Ötyardos passzért futottam, megfordultam, hogy elkapjam a labdát, erre majdnem keresztüllőtt vele – mondta ChrisMcGee, az egyik idősebb egyetemi csapattárs. – Úgyhogy hozzávágtam a sisakjához, és azt mondtam: öcsi, nyugodj meg, itt állok tőled néhány lépésre, dobhatsz gyengébbet is. Attól fogva kedveltük egymást.”

Az edzők is hamar felismerték Favre tehetségét, s már első szezonjának második meccsén, 1987. szeptember 18-án bedobták a mély vízbe – mit mondjunk, nem volt éppen felkészülve rá. Pontosabban igencsak felkészült: miután az idénynyitón még a kispadra sem fért oda, egy barátjával úgy döntött, inkább a tréning más módját választják. Kiszámolták, hogy 36 doboz sört kell meginniuk, hogy csinos piramist építhessenek az üres flakonokból. A meccs napján hajnali negyed háromra el is készült a nagy mű…

Másnap aztán Favre már a bemelegítésnél elhányta magát, de hősiesen kibírta a gyakorlatokat. A Southern Mississippinek azonban nem ment a játék, így a harmadik negyedben az edző váratlan lépésre szánta el magát: pályára küldte még „gólya” irányítóját, hogy első éves taknyosként győzelemre vezesse a gárdát.

„A teljes támadófal komoly ötödévesekből állt, akik csak nézték, hogy egy bizonytalan léptű, láthatóan csúnyán másnapos kis idióta fogja irányítani őket. Mindannyian tudták, hogy előző este mattrészeg volt” – emlékezett vissza egyikjátékostársa. Amikor azonban Favre kezébe került a labda, minden megváltozott: kissé ingatag hősünk két touchdownpasszal megfordította a találkozót – legenda született. Következtek a meglepetésgyőzelmek, az addig nem túl acélos egyetemi gárda kétszer is nagydöntőbe jutott, Favre pedig négyéves országlása alatt minden iskolai rekordot megdöntött.

Ám nem ment mindig minden simán. Tizennyolcadik születésnapján 61–10-re kapott ki a csapata, az ellenfelek pedig körülállták, és a „Happy Birthday!”-t énekelték neki, ahányszor földbe döngölték. Ám ő mindent kibírt, magabiztos és nyugodt maradt a legnagyobb bajban is, remek haver volt a pályán kívül, de minden meccsen kegyetlenül győzni akart, amivel hamar kivívta társai rokonszenvét s bizalmát.

„Tizenhárom évesnek nézett ki, minden csapattársa jóval tapasztaltabb volt nála, de simán közölte velük: Kuss, most én vagyok a főnök” – így egy visszaemlékező.

Ráadásul rengeteget fejlődött, a gyilkos erő mellett megtanulta ésszel is eldobni a labdát.

18 esztendővel ezelőtt súlyos autóbalesetet szenvedett (vékonybeléből egy 75 centis szakaszt el is kellett távolítani), hat héttel később azonban már ismét győzelemre vezette az övéit.

„Aznap megbizonyosodtam róla, nincs hozzá fogható” –emlékezik a rivális Alabama edzője, Gene Stallings. Azóta sokan osztják ezt a véleményt.

Első passzát saját magának dobta

Egy évvel később Favre játékjogát az Atlanta Falcons foglalta le, de ő nem melegedett meg Georgiában – első passzát rögtön touchdownig vitték az ellenfél védői…

A Green Bay azonban bízott Favre-ban, így 1992-ben elhozták az Atlantától. A szezon második meccsén mutatkozhatott be, nem sok sikerrel: Packersmezesként eldobott első labdája felpattant egy játékosról, és saját magának kellett elkapnia. Ezután sem ment neki jobban: a Tampa Bay 31–3-ra megverte a „sajtfejűeket”.

A harmadik mérkőzésen a csak egy sérülés miatt csapatba állított Favre négyszer is elejtette a labdát, a közönség már dühödten követelte a cseréjét – egészen az utolsó pillanatokig. Akkor 57 másodperc alatt végigvezette a csapatot a pályán, övé volt a győzelmet érő touchdownpassz is – hát persze, hogy megkedvelték!

A következő meccsen, 1992. szeptember 27-én már ő volt a kezdő irányító. Az, hogy a Packers tökéletes játékkal agyonverte a Pittsburghöt, egy dolog, de ekkor kezdődött Favre hihetetlen sorozata is: 16 szezonon át egyhuzamban 275 alapszakasz- és rájátszásmecscsen volt kezdő. Közben kétszer a Super Bowlba vezette a Packerst (egyszer a győzelemig), 2003. december 22-én pedig élete legjobb meccsét játszotta az Oakland Raiders ellen – egy nappal édesapja halála után.

Legendás küzdeni akarása azonban végesnek bizonyult: március elején úgy döntött, hiába imádja a futballt, hiába érzi úgy, még képes lenne kiugró teljesítményre, már nem vállal még egy, hónapokig tartó, nehéz felkészülést, inkább favágóingre cseréli a focimezt, s hatalmas tölgyerdejét gondozza majd, labda helyett láncfűrésszel a kezében.