Mourinho már nincs, de az egység maradt

Hiába a tizenegy kezdő helyért zajló ádáz harc, a csapaton belüli állítólagos klikkesedés és az elmúlt időszak feszültségei (John Terry és Henk ten Cate egy-két héttel ezelőtti összezördülése még mindig témát ad az angol sajtónak), a Chelsea játékosai a melegítés során látszólag teljes egységben, szűk kört alkotva végezték a nyújtó- és a gimnasztikai gyakorlatokat. Az egyetlen renitens Frank Lampard volt, aki a támadó és a védekező játékosok külön-külön labdázása során magányos melegítőútra indult. Persze érthető az elkülönülés: elvégre ő középpályás...

A kezdés előtt aztán újabb jelét adták a londoni futballisták, hogy azért annyira nem utálják egymást: a biztató pacsizások során kis túlzással mindenki belecsapott mindenki tenyerébe. Aztán nem kellett sokat várni, hogy a kékek újra összeboruljanak: az 5. percben Michael Ballack ragyogó fejes gólja nyomán a bal oldali szögletzászlónál volt „csapatgyűlés”.

Az egymást segítő légkört egyébként tökéletesen jellemezte, hogy amikor valamelyik Chelsea-játékos a görögök szabálytalansága miatt a földre került, szinte mindig akadt csapattárs, aki odalépett, és felsegítette az illetőt. A kihagyott londoni helyzetek után érdekes volt látni, ahogy a hibázó támadó és a passzt adó játékos egy-egy gesztussal „megbeszéli” a jelenetet (Didier Drogba fölészálló labdája után bemutatta azt a bravúrt, hogy a háta mögött, oda sem nézve adott pacsit Joe Cole-nak). John Terry a védelem tengelyében igazi csapatkapitányként szervezte, irányította az együttest, sőt szükség esetén pluszfeladatokat is elvállalt: Ashley Colenak például odakiáltott, hogy a labdaszedőktől kérjen keményebb labdát (később a meccsen még egyszer jelentkezett a szokatlan probléma).

Hogy a Chelsea nyomasztó fölényétől alábbhagyó lelkesedés vagy az idővel csökkenő összetartás tette-e, nem tudni, mindenesetre tény, hogy amikor a Ballack lövése után kipattanó labdát Lampard a 25. percben a hálóba pofozta, négy londoni játékos nem ment már oda a többiekhez ünnepelni.

Még egy ideig tartott a Chelsea lendülete, a második félidő elején a Lampard szöglete nyomán kialakuló kavarodást kihasználva Salomon Kalou talált a kapuba, újabb okot adva az ünneplésre. Ám a londoni egységbe is csúszott pár „fals” hang, de rendre korrigálták: amikor például Lampard rossz megoldást választott, és nem passzolt a jó ütemben kilépő Drogbának, bocsánatkérésével rögtön jelezte, tudja, mi lett volna a helyes megoldás. Persze ez akkor már inkább kollegiális gesztus volt, hiszen addigra eldőlta meccs. Tudta mindenki, hogy a Chelsea a negyeddöntős, illetve José Mourinho távozásával a londoni egység sem szűnt meg létezni. Legalábbis látszólag.