Szolnok: csodára várnak

Megállt az idő.

A tiszaligeti stadionban minden majdnem olyan, mint 1974-ben a nyitóünnepségen. Akkor húszezren voltak a lelátón, és lesték nagy-nagy lelkesedéssel, ahogyan a magyar válogatott Fazekas László tizenegyesből lőtt góljával legyőzi a svájciakat. Akkor még a klubépület farésze nem korhadt, a lelátó nem omladozott, a gyep pedig nem hasonlított katonai kiképzőpályáéhoz. Mert most ilyen. De ez sem veszi el a szolnokiak kedvét s álmát. Akárcsak Kecskeméten, itt is az NB I jelentette a témát a téli szünetben. A helyi kedvencek a második helyen állnak az NB II Keleti csoportjában, és jó eséllyel pályáznak a feljutásra.

De vajon akarják-e egyáltalán itt az NB I-et?

Jutna-e pénz a legmagasabb osztályra, a stadion kicsinosítására, a kandelláberekre, az edzőpályák, a kiszolgálóhelyiségek létesítésére? Mert ez talán fogósabb kérdés, mint az, a Szolnok megszerzi-e a bajnoki címet.

Jelenleg évi hatvanmillió forintból él a csapat.

Egy pont pedig 6500 forintot ér. Nem csalás, nem ámítás. A legjobban kereső profi futballista vállalkozóként számlára 160 ezer forintot kap havonta. Ez a realitás. A játékoskeretben 12 profi található, akik a futballból élnek, a többiek tanulnak, dolgoznak. A védő Balogh Pál például cukrász, Szalai Botond pedig üzletkötő. Ők inkább csak a délutáni tréningeken vesznek részt, de így is az NB I-ről álmodnak.

„Óriási az összefogás a városban, szurkolók, vezetők, politikusok egyöntetűen az első osztályra készülnek – mondja Tóth Dénes klubigazgató, aki kilenc éve dolgozik Szolnokon. – Előnyös helyzetben vagyunk riválisainkhoz képest, a Kecskemét és a Fradi hétszer, mi nyolcszor játszunk hazai pályán, és fogadjuk a KTE-t és az FTC-t is. Együttesünk erejét az adja, hogy a keretben tizenhat saját nevelésű labdarúgó található. Gyerekkoruk óta együtt futballoznak, igazi csapatot és közösséget alkotnak. Ráadásul a télen hoztunk négy új játékost, Kiss Zoltánt és Freud Gábort Újpestről, Gulyást Gábort és Mile Krisztiánt Pécsről. Óriási a várakozás a városban, s nemcsak a bajnoki rajtot, hanem a március harmincegyedikei, Fradi elleni rangadót is várja mindenki. Tudjuk, az a magyar labdarúgás érdeke, hogy a Ferencváros jusson vissza a legjobbak közé, mi tiszteljük is a zöld-fehér klubot, de bízunk benne, hogy a pályán dőlnek el a nagy kérdések.”

Arra már csak az idős szolnoki drukkerek emlékeznek, hogy a helyi MÁV 1938–1948 között a legmagasabb osztályban szerepelt, sőt a negyvenes évek elején a Csepel és az Újpest mögött bronzérmes lett. Akkoriban Kolláth Ferenc ontotta itt a gólokat, az ő fotója most is ott lóg a klubház falán, unokája pedig a csapat egyik kapusa.

A régi, Véső úti pályát is ideszámolva két füves és két salakos játéktér áll a mintegy 250 játékos rendelkezésére. Ezen is változtatni kell, amihez Szalai Ferenc polgármester segítsége kell, aki minden támogatást megígért a városnak, ha újra NB I-es csapata lesz – hatvan év után. Talán lenne olyan drukker az ütött-kopott tiszaligeti stadion lelátóján, aki látta a kiesést, s most átélhetné a feljutást.

Csoda lenne…