Hová tartunk? Céltalan célkitűzések

Így hát a létbizonytalanságban csak és kizárólag rövid távú célok léteznek (azon túl, hogy valahogy éljük túl a követező fél évet), amely csapatnak viszonylag stabil és rendezett a háttere, bajnok akar lenni, de divatos megcélozni a nemzetközi kupát. Ami kétségkívül jól hangzik, de a célkitűzéskor nem jut eszünkbe, hogy Európában a liechtensteini, örmény, macedón és még ki tudja milyen csapatok már júliusban-augusztusban könyörtelenül kiejtik reprezentánsainkat, így a BL előselejtezői ugyanúgy nem hoznak nagy pénzt a konyhára, mint az UEFA-kupa első játéknapjai. A csoportkör túl messze van, magyar klubok közül csak a Ferencváros érte el – 1995-ben a BL-ben, majd 2004-ben az UEFA-kupában.

Aki hátul van, a célkitűzése egyszerű: nem akar kiesni – mifelénk ez is olyan magyaros. Máshol (majdnem azt írtam, normális helyeken) a szezon felénél a vonal alatt tanyázó csapat kapust, középső védőt vesz, ha nem eléggé stabil, vagy gólerős csatárt keres, ha elöl veszélytelen.

Hogy fest ez mifelénk?

A Tatabánya Ecuadorból szerzett szakmai igazgatót (Ottavio Zambrano a főnök), az edzőnek tehetséges egykori ragyogó csatárt, Dajka Lászlót is maga mellé állította, majd eladta a keret értékelhető labdarúgóit, aztán pedig célokat tűznek a szakmai stáb elé…

Sok esetben azt látjuk: a klubvezetőség a körülményeket nem biztosítja, mégis követelőzik. Mint a korabeli történetben, ahol a csúcsteljesítményt produkáló gyár vezetőjének utasításba adták: a termelést növelni kell, noha nem lesz új gépsor, nem lesz több dolgozója sem.

„Ha a párt azt kívánja, ugorjak le a harmadikról, készséggel megteszem, de ha azt kérik, lentről ugorjak fel a harmadikra, arra, bocsánat, nem vagyok képes” – volt a gyárvezető elgondolkodtató válasza.

Megelégednénk azzal: legyen az a cél, hogy minden futballista hajtsa ki magát, essen össze a kilencvenedik percben a kimerültségtől, és minden pillanatban akarjon jól futballozni – kezdetnek ez is elég lesz.