Örülhet a bajnok, hogy így megúszta

Szent őrültek.

Dejan Perics és Puljezevics Nenad. Esztendőkkel ezelőtt még Jugoszlávia kapuját őrizték (no nem együtt, egymás után...), nem is akárhogy: előbbi az 1999es, utóbbi a 2001-es világbajnokságról térhetett haza bronzéremmel. Anélkül, hogy túllihegnénk a dolgot: Európa legjobb hálóőrei közé tartoznak. Két különös, ugyanakkor nagyszerű figura, akik 2008. február 13-án ellenfélként találkoztak – nem először persze.

Hogy a két kapu között meglévő negyvenméteres távolságon kívül akad-e különbség kettejük között, arra nem mernénk mérget venni, maradjunk annyiban, egyik jobb, mint a másik. Más kérdés, hogy ezúttal Perics volt az „egyik”.

Már a kezdés sem ígért sok jót Puljezevicsnek – és a Szegednek. A vendégcsapat öltözője szerda délutánra használhatatlanná vált, a költözést egy csőtörés tette indokolttá. A házigazdák természetesen azonnal megnyitottak egy másik helyiséget, csakhogy az nem annyira tágas, mint a „megszokott”, és valljuk be, azért nem mindegy, hogy szinkronúszók vagy kézilabdázók húzzák-e össze magukat. Talán ezzel is magyarázható, hogy a látogatók vágtak neki hamarabb a bemelegítésnek – amikor Perics még javában készülődött, Puljezevics már a gólvonal előtt barátkozott a labdával. Perics amúgy is az a ráérős fajta: társai általában már rég az ajtóban toporognak, amikor ő végre magára ölti a szerelését (ez speciel érthető: mégiscsak egy fűtött csarnokban kell viselni a mackófelsőt és -alsót...). Köztudott azonban, hogy utolsókból is lehetnek elsők, s ez a tétel Veszprémben sem dőlt meg: a mérkőzést megelőző kötelező (vagy inkább ajánlott) testmozgásra már Perics vezetésével futott ki az MKB. Merthogy ő a csapatkapitány.

„Odaát” meg Puljezevics. Ezek után a legkevesebb, ami elmondható kettejükről, az az, hogy bíznak bennük a többiek. Hogy nem véletlenül, az szerda este is bizonyságot nyert. Puljezevics az első négy lövésből kettőt hárított, a hazai fanatikusok közül többen szíverősítőhöz nyúltak: a Szeged kapuja, ha így folytatódik, lezárt terület lesz. Eközben Perics csak akkor randevúzott a labdával, amikor a hálóból halászta ki – mígnem a 6. percben bemutatta első védését. Majd gyors egymásutánban a másodikat és a harmadikat, Zvizej ziccerét oly szépen fogta, mint Mari néni a Kossuth rádiót. Fordult is a kocka: a Veszprém átvette a vezetést, hogy aztán percről percre növelje a félidő végére már behozhatatlanná hízó előnyét. A bravúrjai után a labdára csókot lehelő, a szegedi lövéseket blokkoló védőket „csak” megpusziló Perics jó darabig pókerarccal tűrte, hogy mintegy kétezer ember zúgja a nevét, majd egyszer csak kiintett a szurkolóknak: ne engem éltessetek, hanem a csapatot! Jó „cséká”, nemde?

Puljezevics ellenben a legtöbbször tehetetlenül szemlélte, amint fölötte, alatta, mellette és még ki tudja, hol, elsuhan a labda, ezúttal nem akadt ellenszere a bakonyi bombák ellen. Rá kevésbé jellemző módon ezt szótlanul, csípőre tett kézzel tűrte, érezte, tudta, ez nem az ő mecscse. Negyven perc után le is ült a padra; 34 kísérletből mindössze 12 akadt el benne – őt ismerve kijelenthetjük, heteken, sőt napokon belül lesz ez jobb is.

Hogy Perics fölülmúlhatja-e 54.1 százalékos védési mutatóját, arról inkább vitázzanak a szakértők. Ehelyütt inkább anynyit rögzítsünk: 37 lövésből 20nak az útját állta az utolsó öt percben már a megérdemelt pihenőjét töltő 12-es. Mi ez, ha nem világklasszis produkció?! Aki csodálkozik a teljesítményén, az 1: vagy nem ért a kézilabdához; 2: vagy nincs tisztában azzal, hogy Perics a redőnyösök között is a csúcsra jutna, tudniillik igen kevesen húzzák úgy le a rolót, mint ő...