A mesebeli történet utolsó fejezete jöhet

„Máma sem esik, hála a Terem tőnek...”

Laci sporttárs, a csapat törzsszurkolója nagyot sóhajtva baktat a pálya szélére. Ő csak tudja, milyen nagy kincs Rákospalotán a szárazság. Ott van minden edzésen, ki nem hagyná, ahogy Torma Gábor teli rüszttel kapura bombáz, s ahogy Nyerges Krisztián laza bokából megcsinál három cselt. Laci ránézésre bádogosnak tűnik, esetleg asztronautának, de nem is ez a lényeg, hanem a szenvedély. Rajong a csapatért, a költözés előtt álló REAC-ért.

„Máma sem esik, hála a Teremtőnek...”

S Laci sporttársnak bizony igaza van, hiszen a REAC alighanem az egyetlen profi futballcsapat a világon, amelynek csupán egy használható pályája van. Mert ott lenne a vasgolyó és a szántóföld néven emlegetett „edzőkomplexum”, de azokon bizony még agárversenyt sem rendezhetnének a gyors kutyuk sérülésveszélye miatt. A fű kikopott, a talaj olyan, mintha rücskös, pattanásos lenne. A labda ezért saját életet él rajta, pattog ide-oda, aztán kiszédül a pálya melletti rekettyésbe. Nincs más megoldás, mint újra meg újra a Budai II László Stadionban tréningezni, ám annak gyepszőnyege a nagy igénybevétel miatt egyre rosszabb. Ha pedig a globális felmelegedés ellenére mégiscsak hó hullik az égből, esetleg eső áztatja a rákospalotai sporttelepet, marad a gombfoci, esetleg a kis műfüves pálya.

Így él, éldegél a magyar NB I legkisebb költségvetésű csapata. Mégis. Valamiféle legenda övezi a rákospalotai egyletet, afféle tisztelet, hogy tessék, lehet tisztességgel, kis pénzből is eredményesnek lenni. Mert amikor olyan klubok, mint a Pécs, a Szombathely, a Dunaújváros vagy a Pápa az NB II-ben szerepelnek, igenis elismerésre méltó, hogy a kis REAC a néhány száz drukkerével az első osztályban kapaszkodik.

De egy mesebeli történet most a végéhez közeledik.

Miközben Laci sporttárs egy hirtelen mozdulattal sárga-kék REAC-sálat lobogtat, s a csapat a háttérben a száraz, ám kissé fagyos talajon tréningezik, ott bent, a klubépületben újabb fontos tárgyalás zajlik. Összeült az elnökség, az asztalokon aprósütemény, falatkák szalámival, vajjal, mintha szimbolikus lenne minden – csak semmi kaviár, pezsgő, nagyzolás. Pedig nagy pénz forog most kockán. Eladni a kft.-t vagy nem eladni? Ez itt a kérdés. A helyzet sokak számára zavaros, pedig a képlet pofonegyszerű: jelen állás szerint a bentmaradásért harcoló REAC hat mérkőzést játszik „hazai pályán” Sopronban. A tervek szerint ezekre a találkozókra pénteken utazna Nyugat-Magyarországra, edzene egyet a soproni pályán, majd ugyanott jöhetne a meccs. A vendéglátás költségeit a soproniak állnák. Nyáron aztán, ha sikerül megegyezni, a REAC jogán, a rákospalotai gazdasági társaság telephelycseréjével már a Sopron indulna az NB I-ben.

Mégsem szűnne meg a kéksárga alakulat.

„Értse meg mindenki, hogy jelenleg nincs más megoldás – mondja Kutasi Róbert klubigazgató. – Eszünk ágában sincs halálra ítélni a REAC-ot, de be kell látni, hogy Forgács József elnök lehetőségei korlátozottak. Ha egyezségre jutunk a soproniakkal, az ősszel ők indulnak a jogunkon, mi pedig visszaköltözünk Rákospalotára, és újrakezdünk mindent. Ha kell, az NB III-ban, de sárga-kék mezben és REAC-címerrel. Szeretnénk futballakadémiát, feltett szándékunk, hogy a környező települések gyerekeit idecsábítsuk, s néhány éven belül saját nevelésű fiatalokkal jussunk vissza az NB I-be. A REAC nem szűnhet meg. Ami a tavaszt illeti, szeretnénk tisztességgel végigfutballozni…”

A kemény talajon eközben jó hangulatú edzést vezényel Aczél Zoltán. Az egykori remek újpesti hátvéd most fura helyzetben van: fogalma sincs, milyen lesz állandóan idegenben játszani, s azt sem tudhatja, hogy Sopronban az esetleges telephelycsere után az ősszel számítanak-e rá. Az is valószínűsíthető, hogy legalább tíz-tizenkét futballista soproni lehet a következő idényben. Erős Károly nem lelkizős típus, vélhetően egyszer sem nézte meg a Bridget Jones naplóját, ehelyett edzett és edzett.

„Negyvenéves koromig akarok futballozni, méghozzá az első osztályban – vallja a középpályás. – Nézzen körül, bírom a versenyt a fiatalokkal, engem nem gyűrnek le, nem előznek meg, s nem játszanak át. Ha Sopronba kell menni, hát megyek.”

„Máma sem esik, hála a Teremtőnek...”

Laci sporttárs elégedetten figyeli a gyakorlást. Eközben Saci néni, a portás is előbukkan, félbehagyva az uzsonnát és a Halálfélelem című, visszafogottan szépirodalmi könyvet, majd csak annnyit mond: „Én, kérem, tizenkét éve dolgozom itt, és ezalatt tizenhét edző fordult meg a csapatnál. Na, ehhez mit szól…?”