Néma barátok

Arról nem szóltak a híradások, hogy Kisteleki István mikor csatlakozott a karthauziakhoz, mindenesetre figyelmeztethetné valaki, hogy a „néma barátok” kitétellel illetett rend tagjai még annyit se mondanak, hogy „Nem nyilatkozom…”, pedig az ő „projektjük” bizonyíthatóan fennköltebb, mint a futballválogatott kapitányának kinevezése.

Az MLSZ-elnök hallgat, mint a sír, úgy viselkedik, mintha a Bank of England főpénztárának a kulcsát követelnék tőle, bizonyíthatóan rablási szándékkal.

Komolytalan ez az egész némasági fogadalom. Mert létezik (létezik…?) ugyebár a magyar futball, amelyben – kis túlzással – a Deák Ferenc nevével fémjelzett kiegyezés óta nem volt rend, a fővezérre váró válogatott emberemlékezet óta nem jutott ki semmilyen jegyzett tornára, a bajnokság nívója a világrangsor 73. helyéhez elegendő, a stadionok többsége lepusztult, pénzről, főként nagyobb összegről pedig csak kifizetetlen számlák, tartozások kapcsán esik szó.

Ilyen helyzetben modortalanság semmibe venni a nyilvánosságot, főként akkor, amikor kis hazánk már dokumentáltan Európa része (unió), ahol a különféle választások – ide értve az állam- és kormányfőkét is – esetében magától értetődő, hogy a jelöltek neve napvilágot lát.

A közéletiségre oly sokat adó magyar állampolgárként már-már élnék a gyanúperrel, hogy azért a nagy homály, mert komoly anyagi érdekek húzódnak meg a háttérben, egyáltalán nem mindegy, hogy ki, kinek a zsebét tömi tele mondjuk, a játékoseladásokból befolyt pénzből.

Miközben szépen kérek minden érdekeltet, hogy vegyen bele engem is a buliba (kell a pénz, na…!), máris a számra ütök, hiszen tudnom kéne, hogy a karthauziakat nem érdekli a vagyon.

„Nem használunk föl semmilyen összeget, ami kívülről jön, sem saját fenntartásunkra, sem szent tárgyakra” – rögzítette a rend alapítója Szent Bruno, miért a most éppen szövetségi elnökként szolgáló karthauzi vélekedne másképpen.

Az pedig már az én könyörgésem, hogy Isten mentse meg a magyar futballt.