A vastaps sem jelentett vigaszt

Lefújták.

Csaknem tízezer ember felállva ünnepel – és ezúttal nem a győztesnek szól a taps, hanem a drámai csatában elbukó magyar válogatottnak.

Az oroszokat pedig kifütyülik a semleges nézők. Ez már kevésbé szép gesztus, jóllehet mi sem örülünk a végeredménynek. Nagyon nem.

Görbicz Anita kapja a meccs legjobbjának járó emléktárgyat, legszívesebben talán behajítaná a félpályáról az oroszok kapujába, hátha azzal iksz lenne. De semmi sem gyógyítja a sebet, amely legalább olyan mély, mint a Sydneyben vagy a Zágrábban szerzett. Rettenetesen fáj.

Tóth Tímea összeroskad, tenyerébe temeti az arcát. Pedig ő büszkén felállhatna, hiszen mindent megtett a siker érdekében. Tőle jobbra Hornyák Ágnes öleli át Szűcs Gabriellát, simogatja, puszit ad neki. Gabi zokog.

Pálinger Katalin arcán is a világ fájdalma, a földkerekség legjobb kapusa világbajnok akart lenni, ezekben a napokban vélhetően semmi más nem érdekelte.

Megszakad a szívünk, mi is elmorzsolunk egy könnycseppet. Alig 20 perce még minden olyan szépnek tűnt. Mintha válogatottunkat rátették volna a világbajnoki címig vezető pályára…

Ha visszaforgathatnánk az idő kerekét, s valahogy adhatnánk egy kis bátorságot... Csupán a kritikus utolsó percekre. Pedig akárhogy is nézzük, ebből már nem lesz arany. A 2003-as horvátországi világbajnokságon ezüstérmet szereztek a mieink, két éve Szentpéterváron pedig bronzot. Franciaországból érem nélkül térnek haza.

A közönség szemében ezekben a pillanatokban mindenesetre ők az elsők, a publikum visszatapsolja a magyar lányokat, ők pedig tudják a kötelességüket, erőt vesznek magukon, meghajolnak. Aztán eltűnnek a játékoskijáróban.

A vegyes zónában várjuk őket. Jön Görbicz Anita. Homályos tekintet, kisírt szemek, csak csóválja a fejét. Még most sem hiszi el, ami a Bercyben a csapattal történt. Utána győri csapattársa, Hornyák Ágnes érkezik, mindent elárul a lányok hangulatáról, hogy ezúttal ő is pityereg. Szűcs Gabriellát próbáljuk megszólaltatni, de nem sikerül, elcsuklik a hangja. Vigasztalhatatlan. Tóth Tímea is. Széttárja a karját. Ami azt illeti, tényleg nem lehet megérteni, felfogni, mi történhetett abban az utolsó hét-nyolc percben.

Vannak, akiket ez a legkevésbé sem érdekel.

Ők odakint oroszul kiabálnak, éltetik csapatukat, a világbajnoki címvédőt. Annyira rossz ezt hallgatni. Ráadásul a mieink már kint vannak, ülnek a buszon, minden bizonnyal ők is hallják.

Miért mindig velünk történik ilyesmi? ½