Jönne, ha hívnák

Végre, hogy hallom a hangját! Már kezdtem feladni a reményt, hogy valaha utolérem.Végre, hogy hallom a hangját! Már kezdtem feladni a reményt, hogy valaha utolérem.

Sajnálom, hogy sokszor fölöslegesen keresett, de reggel fél hatra járok dolgozni, és éjfélnél előbb nemigen érek haza.

Lemaradtam valamiről? Eddig úgy tudtam, kosárlabdaedzőként keresi a kenyerét.

Is. Délután négy és este tíz óra, fél tizenegy között valóban tréningeket vezetek Dudelangeban. Mivel a luxemburgi város hetvenöt kilométerre van a németországi Saarwellingentől, ahol élek, mire hazaautózom, bizony éjfélt üt az óra.

Hajnalonta ellenőrzi, elég-e az áru a polcon

Ezt értem, de a délutáni edzésre aligha kell hajnalban elindulnia.

Persze hogy nem. Hajnalonta az itteni IKEA áruházban kezdek, ahol négyórás állásom van. Az a dolgom, hogy a délelőtt tíz órai nyitásig felmérjem, melyik áruból mennyi fogyott az előző napon, s melyik polcokat kell feltölteni.

Ilyen rosszul fizetik edzőként?

Mindenem megvan, a hónap végén sem kell a tárcám aljáról összekapargatnom az aprót, sőt a szüleimet is segíthetem. Viszont errefelé a klubok szezonra szóló szerződéseket kínálnak, amely tudvalevőleg rövidebb a naptári évnél. Három h ó n a pot kibírnék fizetés nélkül, csakhogy nem lenne folyamatos a betegbiztosításom, s az már nem tréfadolog. Ha ugyanis ebben a „holtidőben” baj érne, ingem, gatyám rámenne az orvosi kezelésekre.

Bölcs előrelátás. Ez már afféle németes racionalitás?

Az ember gondolkodását óhatatlanul formálja a környezete, de nekem sosem jelentett gondot, hogy megfeleljek a nyugati követelményeknek. Élsportolóként megtanultam: csakis a munkám, a teljesítményem számít. Magyarországon a szocializmusban mindenkinek lehetett állása, de a honorálást nem az határozta meg, ki mit tett le az asztalra. Nincs mit csodálkozni azon, hogy az évtizedeken át ismeretlen versenyhelyzet begyűrűzése sokkolóan hatott. Főként, hogy az is elveszíthette, elveszítheti a munkahelyét, aki amúgy becsülettel teszi a dolgát.

Ismerős élmény?

Persze. Az SG Münchennel bajnokságot nyertünk 1992ben, a szponzor mégis átnyergelt a motorsportra, a klub pedig eltűnt a süllyesztőben. Hasonló helyzettel szembesültem a kilencvenes évek közepén Berlinben, ahol a Wemex főtámogatója vette a kalapját, ellehetetlenítve ezzel a csapatot.

A német női kosárlabdázás zuhanórepülése azóta sem ért véget. Döbbenetes, hogy német klub az immár huszonnégy szereplős Euroligasorozatba sem fér bele.

Az állandó eredménykényszer miatt elhanyagolták az utánpótlás-nevelést, így amelyik csapat a nemzetközi porondon alkotni óhajtott, kénytelen volt külföldieket venni. Annyi pénz azonban sosem volt, hogy csakis világklasszisokra költsenek. Az olcsóbb légiósokkal nem lehetett a csúcsra érni, a németektől viszont elvették a játéklehetőséget, amit a válogatott eredményessége is megsínylett. A kör bezárult.

Egy évig civilként kell dolgoznia a játékosnak

Mintha csak a magyar kosárlabda állapotát ecsetelné… Tényleg: nem akarná inkább itthon hasznosítani a tudását?

Mindent el tudok képzelni, így azt is, hogy Magyarországon edzősködjem. Ennek első feltétele az lenne, hogy valamely egyesület megkeressen. A lényeg, hogy szakmailag értelmes feladatot kínáljanak, s legyen elég idő a munkára. Ám a türelem nem a legfőbb erény mifelénk. Jellemző, hogy Natália Hejková szlovák és orosz csapattal is Euroliga-győztes lett, de Sopronban aligha sikeredzőként emlékeznek rá. Talán csak Rátgéber Lászlónak stabil a helyzete, aki a Péccsel már annyi sikert produkált, hogy gyengébb évad után sem adnák ki az útját.

Szóval akkor inkább Luxemburg?

Ez a munka kedvemre való. A T71 férfi és női felnőttcsapatnál Carsten Steiner vezetőedző egyik segítője vagyok, enyém a női huszonegy éven aluli együttes meg két utánpótlás-társulat. Hétvégenként legkevesebb három meccsem van.

Ugye nem bántom meg, ha azt mondom: mifelénk Luxemburg neve hallatán nem elsősorban a kosárlabdára gondol az ember.

Kapaszkodjon meg: ebben az országban a kosárlabda a legnépszerűbb sport. Más kérdés, hogy a nemzetközi porondon valóban nem meghatározóak a nagyhercegség képviselői. Ám ennek elsődleges oka nem a tehetség hiánya. Az itteni sportági szabályok szerint egy klubnak egy légiósa lehet, de csakis akkor, ha a kiszemelt szerződtetése előtt legalább egy évet dolgozott valamely civil szakmában az országban. Elképzelhető, mennyire vonzó így egy luxemburgi ajánlat a profiknak… Mostanság kezdtek el gondolkodni azon, hogy – éppen az eredményesség javítása érdekében – még egy, az Európai Unió valamely tagállamából érkező kosaras szerződtetését is engedélyezzék.

Azt mondta, a T71-nél férfiakkal (is) dolgozik. Ők miként viselik, hogy egy nőtől kapják az utasításokat?

Úriemberként. Elismerik a szakmai múltamat, akceptálják a tudásomat. Nemcsak azért profik, mert a kosárlabdázásért kapják a fizetésüket, hanem mert úgy is gondolkodnak. Évek óta dolgozom férfivonalon, s ez olyan kihívás, amelyre régen vágytam. Az igazat megvallva a srácokkal könnyebb, mert ha tréning vagy meccs közben felszikrázik közöttünk a levegő, a gyakorlás vagy a mérkőzés után egy pohár ital mellett elsimítjuk a vitát. A nők lelkét egy-egy konfliktus nyomán olykor napokig kell ápolgatni.

Az erősebb autó mellé benzinkút is kellene

Mit szeret még Luxemburgban?

Hogy Németországgal ellentétben, ahol egy-egy meccs miatt olykor két napig úton voltunk, a legtávolabbi riválishoz sem kell háromnegyed óránál többet autózni.

Milyen kocsija van?

Volkswagen. Lehetne erősebb, márkásabb is, de akkor az ikerházi lakásom mellé vehetnék egy benzinkutat is. Meg aztán ha kell, ebben elférnek a csapat felszerelései meg a labdák is.

Fuvarozást is vállal?

Kosárlabdaügyben nemigen lehet tőlem olyat kérni, ami miatt fintorognék. Nem mondtam volna még? Nekem ez a játék az életem. ½