Az akarat bajnoka

Egy hete, hogy a Cottbus–Werder Bremen találkozóra Thomas Schaaf vezetőedző kezdőnek jelölte Ivan Klasnicot. A csatár visszatérése ezzel vált hivatalossá; ezt megelőzően 2006. december 17-én szerepelt bajnoki meccsen. A gondok két éve kezdődtek, amikor „szimpla” vakbélműtét közben kiderült, hogy az akkor 25 esztendős fiatalember ritka vesebetetségben szenved. Igaz, a szakembereket nem rémisztette meg a felfedezés, sőt úgy ítélték meg, a futballistának nem a kórházat, hanem az edzéseket kell látogatnia: a pályára lépéshez szükséges sportorvosi pecséteket ugyanúgy rányomták az igazolására, mint korábban.

Ivan Klasnic pedig vígan futballozott tovább, egészen addig, amíg egy tavaly decemberi vizsgálat során megállapították: ha sürgősen nem kap új vesét, az élete is veszélybe kerülhet…

„Lesújtott a hír, de percekkel később megnyugodtam, hiszen tudtam, hogy ez nem véletlenül történik velem, rádöbbentem, hogy a Jóisten kihívás elé állított” – emlékezett vissza kálváriájának kezdetére a mélyen vallásos támadó. A doktorok szinte még ki sem mondták, hogy nagy a baj, amikor a családtagok már jelezték: bármelyikük lenne donor. A választás végül édesanyára, Simára esett, az operációt január 24-én végezték el.

Öt nap elteltével az orvosok tudatták a labdarúgóval: a beavatkozás nem járt sikerrel, szervezete nem fogadta be az új szervet. Ivan Klasnic aznap töltötte be 27. életévét…

„Biztosan annak is oka volt, hogy az első műtét nem a várt eredményt hozta. Életem legnagyobb próbája volt, pokoli napokat éltünk át mindannyian, de éreztem, ha kitartok, és szeretteim is kitartanak mellettem, győztesen kerülök ki ebből a csatából” – elevenítette fel a legszörnyűbb időszakot a horvát játékos.

Anélkül, hogy túldramatizálnánk a helyzetet: a második operáció előtt már nemcsak az volt a kérdés, futballozhat-e még valaha, hanem az is, életben marad-e. Édesapja, fivére, valamint felesége is készen állt arra, hogy feláldozza egyik veséjét, végül a papa feküdt be fia mellé. A hannoveri klinikán március 16-án került sor a második transzplantációra. Egy hétig nem lehetett tudni semmit, mígnem – az orvosokra hivatkozva – maga Ivan Klasnic jelentette be, hogy Istennek hála ezúttal minden rendben, édesapja jó egészségnek örvend, ő is jól van, és lám, egy vesével is boldog lehet az ember.

Mi az, hogy! Amiként azt a szakemberek jósolták, hat-nyolc hét után „munkába állhatott”, a szigorú előírásokat betartva fokozatosan tért vissza. A Werder orvosi stábja ugyan augusztusban még nem engedélyezte számára, hogy az első csapattal készüljön, szeptemberben már újra a régi öltözőszekrényébe pakolhatott. Hogy Brémában mennyire bíztak felépülésében, jelzi: bár sokáig kétséges volt, magára öltheti-e még a klub szerelését, a vezetők egy évvel meghosszabbították szerződését (a térdszalagszakadással bajlódó Lisztes Krisztiánnal is hasonlóképpen cselekedtek korábban – úgy fest, a rideg németekről alkotott képet nem a brémai elöljárókról mintázták meg). A „Welcome back Ivan” transzparenst október 30-án feszítették ki a St. Pauli szurkolói: a Werder II elleni kupamérkőzésen tízezren köszöntötték felállva az 1994 és 2001 között éppen a barna-fehéreket erősítő csatárt, aki nem mellesleg Hamburgban született, egy Boszniából kivándorolt horvát famíliában. Ha problémája nem is volt ebből, 21 évesen törhette a fejét, melyik válogatottban akar szerepelni. Egyrészt Rudi Völler invitálta a Nationalelfbe, másrészt Blaz Sliskovic csábította azzal, hogy köré építi a bosnyák nemzeti tizenegyet, harmadrészt – noha nemhogy ő, családja sem élt ott soha – Horvátországban is szíves örömest látták. A vér döntött, s azóta huszonhat alkalommal viselte a horvát dresszt. A jövő nyári Európabajnokságra könnyedén kijutó válogatott kapitánya, Slaven Bilic az elsők között üzent neki: alig várja, hogy huszonhetedszerre is bevethesse.

A „mindenkit olyannak kell elfogadni, amilyennek született” elvet valló, a pályára lépés előtt feleségével mobiltelefonon beszélő Ivan Klasnicot a minap arról kérdezte a németek Dévényi Tibi bácsija: ha hármat kívánhatna, mit választana? A logikus válasz kapásból érkezett: „Egészség, egészség és egészség.”