Harcba száll a pekingi kvótáért

Örült a csendnek. Az elmúlt időszakban ugyanis nem sokan keresték athéni olimpiai bajnokunkat, Majoros Istvánt, ám ezt egyáltalán nem bánta. Amikor az elmúlt két esztendejéről kérdezzük, egyszerűen fogalmaz: „botrányosan alakult”. A szó szoros értelmében. Tavaly az Európa-bajnoki ötödik hely, no és a világbajnoki kalamajka (a helyi szervezők hibájából adódóan vigaszágas küzdelmének idején több társával együtt az autóbuszon egy dugó kellős közepén ült, így német riválisát hozták ki győztesnek) mellé egy ittas vezetésből fakadó autóbaleset is felkerült a számlájára. Úgy tervezte, 2006-ban búcsút int a birkózásnak. Decemberben még K. O.-vereséget szenvedett egy oszakai K1-es gálán – majd a könnyes búcsú helyett ismét munkába állt.

Sokan úgy vélték, a Japánban kapott bődületes térdrúgás térítette vissza Majorost a birkózáshoz, de sokkal többet számított, hogy klubja, a Kecskemét és a szövetség vezetői is jelezték: számítanak rá.

– Aztán újabb rossz időszak következett – emlékszik vissza a 2005-ben még az 55 kilósok között világbajnoki bronzérmet szerző Majoros. – Az idei Európa-bajnokság előtt két nappal megsérült a vállam, a baki világbajnokságra pedig bokasérülés miatt nem utazhattam. Ebben az évben majdnem négy hónapot hagytam ki sérülések miatt.

Október végén azonban ismét munkába állt.

Mert még mindig érzem a bizalmat, és ez nagyon sokat jelent. Rengeteget tépelődtem: mit akarhatok még harminchárom évesen? De van még bennem annyi tűz, hogy nekifussak a pekingi felkészülésnek. Igaz, a csontjaimban érzem, már nem vagyok a régi. Nem tudom ugyanazt a munkát elvégezni, mint mondjuk négy-hat évvel ezelőtt, ami nem is csoda. A nagy birkózók mind abbahagyták harmincéves korukra: Komáromi Tibor huszonnyolc, Farkas Péter huszonkilenc, Kocsis Ferenc harmincévesen fejezte be.

Nem fél, hogy sokan még az athéni bajnokot látják önben, és ha kvótát szerez, esetleg túlzott elvárásokat támasztanak?

Ó, dehogy! Ez mindig is így volt, a lényeg, hogy én mit érzek belül. Rosszulesne, ha nem sikerülne kvótát szereznem, de nem hullanék darabjaimra. Én már megnyertem azt a versenyt, ami a legfontosabb volt egész pályafutásom során, nincs mit veszítenem. Csinálom, mert szeretem, és még látok esélyt arra, hogy ott legyek Pekingben.

Az edzője, Tihanics Tibor elárulta, hogy az idén is hatvan kilogrammban indul, ahogy Pekingben is ebben a súlycsoportban szeretne szőnyegre lépni.

Úgy fogalmaznék, hogy az ötvenöt kiló túl nagy kihívás lenne.

Mennyit nyom most?

Hetvenegyet. Vagyis tizenegy kiló plusz van rajtam, de ezt egy hónap alatt le lehet küzdeni. Legalábbis megpróbálom.

A szavaiból azt veszem ki, hogy „lesz, ami lesz” alapon áll hozzá a pekingi felkészüléshez.

Nem görcsölök annyira, mint régen, de ez nem jelenti azt, hogy félvállról venném a dolgokat. Nem is tehetem, hiszen sok tehetséges riválisom van.

Ebben a versenyfutásban mennyit számít a rutinja?

Sokat. De látott már rutinos nyolcvanéveseket az olimpián? Az lesz a döntő, hogy mennyire bírja a szervezetem a terhelést. Elhiheti, hogy igazán fájnak már a mindennapok. De még van bennem annyi, hogyha kiugrik az ujjam, a helyére rántom, ha fáj a bokám befáslizom, és megyek tovább.

Ebben tehát nem sokat változott.

Remélem, másban sem. Persze az olimpiai győzelem alapjaiban megrengeti az ember életét. Biztos, hogy engem is megváltoztatott, de még vannak barátaim, és a családom is mellettem áll, ami nagyon sokat jelent. És ha reggel felkelek, még bele tudok nézni a tükörbe. Sőt még szeretni is tudom magam!