Fügefalevél

Ez azért már valami: több mint tízezren nyilvánítottak véleményt arról, hogy Várhidi Péter maradjon-e szövetségi kapitány, és csaknem kilencezren voksoltak igennel – bár egy-egy bajnoki meccsen lennének ennyien… Örülhetünk ennek a számnak, hiszen tévedhetetlenül jelzi, mire képes, pontosabban mire lenne képes a futball még ma is kis hazánkban. Még csak csoda sem kellett hozzá: néhány jó meccs, az olaszok, a bosnyákok, Málta és a lengyelek legyőzése, és máris ennyien érezték szükségét, hogy véleményt nyilvánítsanak, ennyien álltak ki a nyár elején még nem túl népszerű kapitány mellett. Aligha tévedek nagyot azzal, hogy manapság magasan ő a legkedveltebb magyar edző, a válogatott a legrokonszenvesebb csapat Magyarországon, ám azt is tudnunk kell, ez a hangulat egyelőre csak őt és ezt a gárdát veszi körül, a magyar futball egészének a megítélése korántsem javult ekkorát, ha javult egyáltalán valamennyit. Ám ne legyünk, mert nem is lehetünk telhetetlenek. A legfontosabb, hogy észrevegyük: a sportág a leépülés huszonnegyedik órájában sem veszítette el a varázsát, képes lenne tömegeket megmozdítani, valódi és értékes példaképeket produkálni, az igény a minőségi játékra cseppet sem halt ki, a szenvedély pedig ott parázslik a felszín alatt, és egy-egy nagyobb sikerrel már lángra is lehetne lobbantani. A feltételes mód eltüntetéséhez azonban többre van szükség néhány látványos győzelemnél. A válogatott nem maga a magyar futball, csupán fügefalevél rajta: olykor-olykor eltakarja azokat az anyagi, morális és szakmai gondokat, amelyek klubszinten a színvonaltalanság rabságába kényszerítik labdarúgásunk csaknem egészét, és amelyek megoldása nélkül legfeljebb talmi dicsőségekben reménykedhetünk, biztos lábon álló futballban aligha. A remény viszont szemlátomást él: lenne miért dolgozni…