Ásó, Kapa, nagyharang

Azt mondják, négy olyan csatár sorral büszkélkedhet a magyar labdarúgás, amely minden öszszevetésben megállja a helyét a kor világklasszisaival. Az első az Aranycsapat Budai II, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor öszszeállítású támadósora. Aztán jönnek a hatvanas évek ferencvárosi klasszisai, Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi, majd a következők a sorban a Vasas kiválóságai, Molnár, Puskás, Farkas, Fister, Korsós, végül pedig ott az Újpest immár legendás csillagos ötöse: Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó.

A Belgiumban élő, hatvanadik születésnapját hétfőn ünneplő Fazekas László újra hazatér.

Érzi az elmúlt hatvan esztendő súlyát?

Megmondom őszintén, nem tudom felfogni, hogy hatvanéves lettem – mondta Fazekas László. – Szolidan ünnepeltünk a feleségemmel, koccintottunk is rá, de képtelen vagyok megbarátkozni ezzel a számmal. Annyi mindent szeretnék még tenni az életben, hogy igyekszem minél kevesebbet foglalkozni azzal, ami mögöttem van.

Pedig büszke lehet arra, amit elért.

Hálás is vagyok a sorsnak. Bejárhattam a világot, olykor felejthetetlen győzelmek részese lehettem, és klasszis játékostársak mellett szerepelhettem.

Nem akarok ünneprontó lenni, de azért csak megkérdem: miért nem lett önből igazi világklasszis? Aki úgy tudott cselezni, akit a sors ilyen virtuóz technikai képességekkel áldott meg, abból talán sokkal több is lehetett volna.

Eltúlozza ezt, azért voltak nálam tehetségesebbek is. Ne vegye álszerénységnek, de tisztában voltam a képességeimmel. Ügyeskedtem, olykor ellenállhatatlanul futballoztam, de ez kevés volt ahhoz, hogy világsztár legyek. Emlékszik például Szabó Lajos vagy Nagy Győző nevére? Szabó Lali csapattársam volt az Újpest ifiben, és olyan trükköket csinált, hogy tátott szájjal csodáltuk őt. Nagy Győző az MTK ifiben volt az ellenfelem, sokszor kétezer néző előtt játszottunk gyerekként, és azt hittem, ő lesz majd az új Hidegkuti. Mindketten elkallódtak, és eltűntek a futballpályáról. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy szerencse is kell ehhez a játékhoz.

De önnek megadta a sors, bizonyíthatott később is.

Ez igaz. Csak valami hihetetlen balszerencse-szériába kerültem a magyar labdarúgással együtt. Ha kicsit jobban szeret a sors, összesen négy világbajnokságon is részt vehettem volna. Emlékezzen csak vissza, az 1970-es mexikói vb előtt itthon 2–0-ra vertük meg a csehszlovákokat, Prágában pedig 3–1es vezetésünk után lett 3–3. A mostani szabályok szerint kijutottunk volna Dél-Amerikába, ám akkor a csoportbéli pontegyenlőség miatt semleges pályán új meccsre volt szükség. A marseillei 4–1-es vereséget aligha kell boncolgatnom... Aztán a következő sorozatban már sajnos számított a gólkülönbség: veretlenül estünk ki úgy, hogy a svédek Ralf Edström fejes góljával tizennégy perccel a mérkőzés vége előtt egyenlítettek.

Ugyanakkor az Újpesttel itthon sorozatban nyerték a bajnoki címeket, és nem sok választotta el attól, hogy a lila-fehér alakulattal Európa legjobb klubcsapatának tagja lehessen. Gyerekként én is végigizgulhattam a felejthetetlen kupameccseiket, kezdve a Newcastle elleni VVK-döntőtől, a Juventus, a Celtic, a Benfica, vagy éppen a Spartak Trnava elleni drámai összecsapásokig.

Akkor valóban Európa legjobb csapatai közé tartozott az Újpest. Emlékszem, egyszer egy spanyolországi tornán odajött hozzánk egy menedzser, és azt mondta: uraim, valamennyi csatárnak szerződést kínálok, szükségem van Fazekasra, Göröcsre, Benére, Dunai II-re és Zámbóra is. Egyikünk sem ment. Egyszerűen nem akartam itt hagyni az apámat, a családomat és persze a hazámat.

Miért nem lett hivatalosan is Európa legjobb csapata a 70-es években az Újpest? Bene Ferenc egyszer azt nyilatkozta nekem erre a kérdésre: ha Páncsics Miklós nem zöld-fehérben, hanem lila-fehérben játszik, BEK-et nyer az Újpest.

Ha így mondta Feri, akkor igaza volt. Mi támadófutballt játszottunk, olykor öt csatárral rohamoztunk, és rengeteg gólt lőttünk. De sajnos ez a játékstílus magában hordozta, hogy hátul rendszerint kinyíltunk, területet hagyva az ellenakcióknak. És ha Páncsics Miki, a kor egyik leggyorsabb, legkeményebb védője nálunk futballozik, az óriási biztonságot adott volna nekünk is ott elöl. De ezen már kár rágódni. A lényeg, hogy kitörölhetetlenül ott van a fejemben a számtalan telt házas mérkőzés.

Gondolom, az első helyen például a Ferencváros elleni 8–3-as csoda, amelyen egymaga ötöt rúgott.

Abban az évben kirobbanó formában szerepeltem. Engem soha nem a pénz motivált, jómódban éltem, apám abban a rendszerben esztergályos kisiparosként dolgozhatott, és remekül keresett. Mindenem megvolt, de a futball iránti alázat volt a legfontosabb. Eszembe sem jutott hétvégén bulizni, kimaradni, sörözni. Amúgy is vigyáznom kellett magamra, mert a kondícióm nem volt tökéletes.

Ha jól tudom, már nem is edzősködik. Miért nem lett önből sikeres tréner?

Az FC Antwerpnél hagytam abba az edzősködést 1996-ban, azóta menedzserként dolgozom, szponzorokkal tárgyalok. Egyszer Belgiumban a legjobb edzőnek választottak, amikor két egymást követő évben is feljuttattam aktuális kiscsapatomat az első osztályba.

Nem bántja, hogy sem az Újpestet, sem a magyar válogatottat nem bízták önre?

Ez az egyetlen fájó pontja az életemnek. Furcsállom, hogy a húsz éve gödörben lévő magyar futballban egyszer sem próbáltak ki engem. Újpesten velem riogatták az aktuális edzőket, de soha nem mondták: gyere Kapa, mutasd meg, mit tudsz. Pedig van bennem kalandvágy, hiszen ugye, nem tudom, mit jelent hatvanévesnek lenni.