A képzeletbeli dísztribün

Van, akinek emberfeletti teljesítmény kell ahhoz, hogy időben beérjen a munkahelyére, másnak maga a megélhetés is problémát okoz. Ők a hétköznapok emberei, de vannak, akik az átlagpolgárok szemével őrültségnek tűnő önsanyargatásnak vetik magukat alá versenyzés címén. Mint például elsősorban a doppingbotrányokról elhíresült, így kétes hírnévnek örvendő, több ezer kilométeres országúti kerékpáros körversenyek résztvevői vagy az ultramaratonisták. Vasárnapra virradóra befejeződött a „pokoli” versenyek egyik prototípusa, a híres-hírhedt hawaii Ironman-világbajnokság.

Vajon mi késztet sokakat arra, hogy egyre hosszabb és nehezebb versenyeken induljanak, s miképpen győzik le a testi és lelki kínokat?

Az ember időtlen idők óta feszegeti teljesítőképessége határait, de akár az egy évszázaddal ezelőtti helyzethez képest is hatalmas a különbség! Cirka száz éve a tudósok azon morfondíroztak, hogy az emberi szervezet el tudja-e viselni azt az embertelen sebességet, amellyel a gőzmozdony vontatta vonat – 60 kilométer per órával – száguld…

A XXI. században ez már-már megmosolyogtató, más kérdés, hogy kétszáz évvel később élő utódaink miként vélekednek majd a mai csúcsteljesítményekről.

„Különbözőek vagyunk. Van, aki elindul egy maratonin, aztán tíz kilométer után leáll, más lefutja, de akadnak, akik kíváncsiak rá, hogy mire lennének képesek hosszabb távon; e késztetésnek megszámlálhatatlan oka lehet – mondta dr. Lénárt Ágota, a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karának (TF) egyetemi docense, a magyar olimpiai és paralimpiai csapat sportpszichológusa. – Előfordul, hogy az illető önértékelése meglehetősen bizonytalan. Úgy gondolja, ha letudja a nehéz versenyt, jobb ember lesz. Ehhez persze el kell tudni viselni a kínokat, de néhányan szinte vágynak a szenvedésre. Ez néha múltbeli negatív élményekre, hibás rögzülésekre vezethető vissza.”

Ám a doktornő hozzátette azt is, a helyzet nem ilyen egyszerű. Az extrém távú versenyek teljesítése során számtalan stáción mennek át a sportolók. A rajt előtt és után boldog izgalom is elöntheti őket, aztán felveszik a monoton ritmust. Majd jönnek a holtpontok, a gyötrelem és a vágyott cél elérése. Ez utóbbi nagyon fontos momentum.

„Sokan nyilatkozzák, hogy a legnagyobb boldogság az, amikor célba érnek. Én pontosítanék: amikor megszűnik a hatalmas terhelés, a versenyző önmagával folytatott hosszú küzdelme. Ekkor jelentős mennyiségű béta-endorfin, azaz boldogsághormon szabadul fel, eufórikus állapotot előidézve. Sajnos vannak olyanok, akik számára ez az állapot függőséget okoz. Mivel azonban egyre magasabb az edzettségi szintjük, nehezebb lesz ezt elérni, ez nagy veszélyt rejt magában.”

A hosszú táv leküzdésekor az agy érdekes módon funkcionál: némelyeknek használható ötletei támadnak, amelyeket akár ki is dolgozhatnak magukban, hiszen van rá idejük. Mások filozofikus gondolatok segítségével gyűrik le a kilométereket. Azokban a sportágakban, (például futásban), amelyekben nem kell minden pillanatban úgy koncentrálni, mint mondjuk a Dakar-ralin, akár gondolatszegény, transzszerűnek mondható állapot is bekövetkezhet, amelyben előfordul, hogy a versenyző idegileg, szellemileg kipihenve ér célba.

A legtöbbjüknek azonban számtalan csatát meg kell vívniuk önmagukkal.

„Sokféle túlélési technika létezik. Általános az itt és most taktika. Nem szabad arra gondolni, milyen hatalmas táv vár még rám, mindig a következő, belátható célra kell koncentrálni. A végtelen, ingermentes magányban mindenki csak egyvalaki társaságára számíthat – a saját magáéra” – tette hozzá Lénárt Ágota, aki visszatért a motivációra, mert szerinte ez verseny közben is döntő lehet. Nem biztos, hogy a pénzdíjért sokadszor hajtó élversenyző mentálisan erősebb, mint egy néhány kilométeres kocogást először teljesítő apóka.

„Kedvelt túlélési módszer a dísztribüntechnika. Nem mindegy, hogy magunkért versenyzünk vagy másokért is küzdünk. A versenyző azokat ülteti fel a képzeletbeli VIP-páholyba, akik szerinte a legjobban tudnák ösztönözni. Fontos a pozitív hozzáállás. Az nem vezet jóra, ha azon aggódunk, hogy mit szól majd a szomszéd, ha kudarcot vallunk.”

A negatív gondolatokat messzire kell száműzni. Az, hogy „nem bírom”, nemsokára tényleges kudarchoz vezethet. A kutatások szerint a hosszú távú versenyeken a szebbik nem az erősebb is, a nők jobban bírják a gyűrődést. A temperamentum pedig fordított arányban áll a tűrőképességgel: az északon élők fájdalomküszöbe magasabb, mint a mediterrán, trópusi embereké.