Nincs titkuk a kínaiaknak

Képzeljük el, hogy a hetvenes évek óta minden futball-világbajnokságot simán nyernek meg a brazilok. Nincs a hollandok 1974-es drámája, nincs Roberto Baggio fölébombázott tizenegyese 1994-ben, nincs Zinedine Zidane két, vb-győzelmet érő fejese Claudio Taffarel kapujába a Stade de France katlanjában, és nincs a francia zseni tavalyi, kiállítást és megszégyenülést érő „bólintása” Marco Materazzi mellkasába. Semmi izgalom, semmi dráma – csak örökös, fullasztó, megtörhetetlen brazil fölény.

Szörnyen hangzik, igaz?

Na, éppen ez jellemző az asztaliteniszre, csak a brazilok helyett Kína főszereplésével.

A kínaiakat szinte emberemlékezet óta nem lehet felülmúlni. Egyszer-egyszer lehet apró részsikereket aratni ellenük, de már középtávon is megkérdőjelezhetetlen a dominanciájuk. Övék – minden versenyszámot egybevéve – a legutóbbi 12 vb aranyérme, övék az elmúlt 25ből 24, az elmúlt 47-ből 44 elsőség… A hetvenes évek közepe óta alig lehet megszorongatni őket. Női egyesben 1979 óta csak egyszer nem kínai nemzetiségű volt a világbajnok, 1975 óta a női csapatversenyt is csak egyszer nem a kínaiak nyerték. A sort bármeddig lehetne folytatni.

„A kínaiak ellen leginkább az lehet a célunk, hogy nyerjünk néhány szettet, esetleg ellopjunk egy-egy mérkőzést, de a többi ellenfél is ugyanígy áll oda az asztalhoz” – mondta Téglás Péter, a magyar női válogatott szövetségi kapitánya, teljes joggal. És valószínűleg Póta Georgina sem véletlenül akkor mosolygott a legjobban a zágrábi világbajnokságon, amikor a legjobb 64 között beütött egy szettlabdát Kuo Jüe ellen – amúgy, egészen jó játékkal kapott ki végül 4:1-re.

Kik ezek a kínaiak? És mit tudnak ők évtizedek óta, amit egyetlen más nemzet fia-lánya sem? A válasz sokkal prózaibb, mint amire számítanánk.

„Nincs kínai csoda” – jelenti ki Téglás Péter. – Egy a titok: a képzés. Kiskorukban megtanítanak nekik mindent, nyolcévesen már szinte tökéletes technikával játszanak, ezután következik a bentlakásos edzőtábor, amelyben éveken keresztül, heti hatszor napi két edzésen ugyanazokat a nem bonyolult, monoton gyakorlatokat végzik – Európában nagyjából ennyi idősen kezdenek egyáltalán pingpongozni a gyerekek. Emellett ott az óriási tömegbázis, a több millió igazolt versenyző, akiknek ráadásul folyamatosan küzdeniük kell: a legjobb edzőközpontokban mindenkinek a helyére több tucat jelentkező pályázik. És akkor még nem beszéltünk a jelentős állami szerepvállalásról és a hatalmas edzői apparátusról.”

A recept tehát egyszerűnek tűnik. Épp csak utánozni nehéz, hiszen azt a fajta áldozatot nehéz elvárni a gyerekektől, amelyet Kínában – más kitörési lehetőség alig lévén – vállalnak.