„Ezúttal is három egy lesz a vége”

Magyar futballistát régen dicsőítettek úgy Németországban, ahogy mostanság Hajnal Tamást. Elfogultság nélkül tehetjük hozzá: a középpályásnak nagy szerepe van abban, hogy a Bundesliga egyik újonca, a Karlsruher SC négy forduló elteltével hat pontot gyűjtött, hiszen a Nürnbergben elért 2–0-s, illetve a Stuttgart elleni 1–0-s győzelem alkalmával ő szerezte mind a három gólt.

Jó napot kívánok, Thomas Hässlert keresem.

A poén jó, de hiába cikkeznek a német újságok arról, hogy hasonlítok a klub korábbi klasszisához, még nem jutottam el az ő szintjére – szerénykedett Hajnal Tamás.

Hadd idézzek még a kinti lapokból, Tatán úgysem jut hozzájuk: munkabírása, remek irányítókészsége és rúgótechnikája is Thomas Hässlerre emlékezteti a németeket. Ja, és a keresztnevük, valamint a monogramjuk is stimmel…

A poén megint jó, örülök is a dicséretnek, ám nem ájulok el tőle. Különben is, én Hajnal Tamás vagyok, nem pedig Thomas Hässler hasonmása.

Rendben, téma lezárva. Beszéljen viszont a karlsruhei nyitányról: alakulhatott volna szebben?

Az én szempontból aligha. Tény, igyekeztem mihamarabb letenni a névjegyem, de arról még csak nem is álmodtam, hogy két meccsen is győztes gólokat szerzek. Hozzáteszem, ez nem csupán az én érdemem, ha nem érezném az edzőm, valamint a társak százszázalékos bizalmát, aligha beszélhetnénk meseszerű rajtról.

Okozott-e bármi csalódást új állomáshelyén?

Nem. Mielőtt elfogadtam volna a Karlsruhe ajánlatát, tájékozódtam valamelyest, és amit akkor hallottam, azt utóbb személyesen is megtapasztalhattam: kivételes a csapategység. Gyakran megesik, hogy az edzés már rég befejeződött, amikor a társaság még mindig együtt van, általában a számítógépen zajló futballbajnokság miatt.

A komputeren hogy megy a játék?

Nem vagyok tehetséges ebben a műfajban, így inkább csak nézem a többieket. Válogatottak vetélkednek egymással, azonban Magyarországgal senki sem indult. Sebaj, a lényeg, hogy a valóságban nyerjen a magyar csapat, mint legutóbb Olaszország ellen.

Ha már szóba hozta: sokan úgy vélik, azt a mérkőzést el kell felejteni, máskülönben nincs esély Bosznia-Hercegovina ellen. Azért meglepne, ha nem jutna napról napra eszükbe, hogy három egyre legyőzték a világelsőt.

Ami engem illet, miután összeszedtem egy kisebb sérülést azon a találkozón – a bal combfeszítő izmot burkoló réteg szakadt be –, azóta szinte máson sem járt az eszem, mint hogy mihamarabb felépüljek. Amikor viszszatértem Karlsruhéba, az orvosunk közölte, nemhogy a Leverkusen, a Stuttgart elleni bajnokin sem léphetek pályára, és persze tegyek le a két Európa-bajnoki selejtezőn való szereplésről is. Ebbe természetesen nem akartam belenyugodni, így megkértem, tegyünk egy próbát, hátha rendbe jön a lábam. Most pedig nyugodtan kijelenthetem: sérülésem a múlté.

S hogyan látja a jövőt?

Mondjuk a szombati öszszecsapás esélyeit. Az olaszok elleni siker többek között arra is jó volt, hogy önbizalmat merítettünk belőle. De azt a győzelmet ma már nem emlegethetjük. Ha, ne adj’ isten, kikapunk a következő két meccsen, azt a három egyet mindenki elfelejti majd. Éppen ezért a székesfehérvári mérkőzés új kihívás, talán minden eddiginél fontosabb kihívás a válogatott életében.

Nyernek?

Meggyőződésem, hogy igen. Valami azt súgja: ezúttal is három egy lesz a vége.

Már megint? Csak azt ne mondja, hogy unalmas lenne mindig három egyre győzni…