Okosság vagy árulás?

Amikor Deák Ferencék kiegyeztek a Habsburgokkal – éppen száznegyven esztendeje –, sokan hazaárulóknak kiáltották ki őket. Voltak még számosan, akik jottányit sem akartak engedni a negyvennyolcból, és árulásnak tekintették azt, amiről később kiderült: a haza érdekeit szolgálta. Nem állíthatjuk, hogy a Ferencváros és az MLSZ csütörtöki kiegyezése ugyanekkora horderejű esemény lett volna, ám a hasonlóság könnyen tetten érhető. Mindkét fél engedett és kapott is valamit, a két elnök kézfogásával „kitört a béke” a Fradi és szövetség között, ezt a különböző szurkolói fórumokon olvasható hozzászólások szerint egyesek okos kompromisszumként, mások aljas árulásként értékelik, néhányan érvelnek, néhányan pusz tán az érzelmeik előtt nyitnak szabad utat, és bár nincs még meg a kellő történelmi távlat, nem árt megvizsgálni, mi szólt az alku mellett és mi ellene.

Nem véletlenül használjuk az alku szót, hiszen arról van szó, amellyel az MLSZ közvetve beismerte, hibázott, ugyanis ha a klub kezében nem lettek volna aduk a szövetség ellen, utóbbi aligha kényszerül a megegyezésre.

A legerősebb ütőkártya az volt, hogy a bíróság jogerősen kimondta: a Ferencvárost jogszerűtlenül zárták ki az élvonalból.

Azt mindenki tudja, hogy ez a döntés erkölcsileg és legfőképp anyagilag igen érzékenyen károsította meg a klubot, azaz per esetén az MLSZ-nek alighanem kártérítést kellett volna fizetnie. Az összeget legfeljebb meg lehet tippelni, csak annyi biztos, hogy százmilliós nagyságrendről lenne szó, ám évek telhetnek el addig, és akkorra már az erkölcsi győzelem fénye is csaknem láthatatlanra halványulna. Közhelyesen szólva: az élet megy tovább, minden csoda három napig tart, a szurkolók bosszúvágyát is emlékké szelídíthetik az addig lezajló bajnokságok, az esetleges feljutás, a várva várt sikerek vagy netán csalódások.

Az MLSZ kezébe az adut maga a Fradi adta azzal, hogy a licenckérelemben azt írta, nem áll perben a szövetséggel, holott akkor már beadta keresetét. A következmény kizárás is lehetett volna, amely a ferencvárosi futball halálát is jelenthetné, ez pedig kétségkívül gyengítette a zöld-fehérek tárgyalási pozícióit. Ugyanakkor a szövetség is nyilván szeretett volna kikecmeregni a kínos helyzetből, amelybe a jogerős bírósági ítélet hozta, hiszen számára előnyösebb minél kevesebbszer felemlegetni, hogy nem volt igaza, mi több, jogsértő módon száműzte a legnépszerűbb és legdicsőségesebb múlttal büszkélkedő magyar csapatot a másodosztályba, ráadásul valamikor alighanem fizetnie is kellene ezért.

Márpedig ha két fél kölcsönösen sakkban tartja egymást, muszáj megalkudniuk.

Nehogy bárki is félreértse: ezt most csak tényként említjük, a háttérben történő megegyzés kapcsán megfogalmazódó súlyos erkölcsi aggályok (így az is, hogy elnökségi határozat nélkül született megegyezés a jelenkori magyar futball egyik égető kérdésben) újabb és újabb cikk témái is lehetnének! Ám azt kár lenne tagadni, hogy a békekötés a maga feltételeivel hoszszú háborúskodásnak vette elejét, amely egyik fél érdekeit sem szolgálná, ráadásul a magyar futball erkölcsi tőkéje sem anynyira szilárd, hogy jót tett volna neki a botrány dagadása és napirenden tartása.

Ezt persze a hideg fej logikája diktálja, a szurkolónak ettől még joga van árulást is kiáltania.

Az ő legfontosabb privilégiuma, hogy kizárólag az érzelem és az indulat irányíthatja.

Az más kérdés, hogy ezekkel kényes helyzetet aligha lehet megoldani.