Ügyelj a látszatra!

A csalás egyidős a sporttal, és ez ezúttal több, mint holmi jól hangzó, frappáns tétel. Itt van rögtön Pelopsz, a görög mitológiában Olümpia királya, akinek temetési ünnepségéből alakultak ki az első nagy sportversenyek, az ókori olimpiai játékok. Nos, e nemes, jó családból származó férfiú (mégiscsak Zeusz unokája volt) ifjúkorában Oinomaosz király leánya, Hippodameia kezéért versengett, ám az uralkodó csak ahhoz adta a lányát, aki kocsiversenyen le tudta győzni, a vesztesek koponyáját pedig kitűzte palotája kapujára. Pelopsz érzelmei azonban viszonzásra találtak Hippodameiánál, így a két szerelmes megvesztegette Oinomaosz kocsisát, hogy a kerekeket tartó fémszögeket viaszból készültekre cserélje le az uralkodó szekerén. Tervük sikerrel járt: a rekkenő görög hőségben a viaszszögek elolvadtak, Oinomaosz leesett a megroggyant kocsiról és nyomban meg is halt, Pelopsz pedig elnyerte szíve hölgyének kezét – ahogy azt kell, csalással.

Szürke ló a ködben

Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy amióta létezik a sport, létezik – élelmes és kevésbé élelmes – csalás is. Már a sima doppingesetekkel is Dunát lehetne rekeszteni a százas futó Ben Johnson 1988-as olimpiai bajnokságától mondjuk Floyd Landis tavalyi látványos feltámadásáig, majd lebukásáig a Tour de France-on, de az egyszerű teljesítményfokozóknál sokkal frappánsabb megoldásokat is produkált már az élet. A csalásnak azonban van egy nagyon fontos alapszabálya: ügyelni kell a látszatra, különben elkerülhetetlen a lebukás.

Ezt nem vette figyelembe a jónevű, bár nem túl gyors Repülésirányító nyergében ülő amerikai zsoké, Sylvester Carmouche, akinek egy ködös louisianai délutánon jutott eszébe 1990 januárjában, hogy ha ő nem látja a Delta Downs lóversenypálya egymérföldes futamának közönségét, talán azok sem látják őt. Így aztán egy távoli kanyarban szépen lemaradt a mezőnytől, majd amikor úgy érezte, a többiek, akik már a második kört futották, lassan kezdenek a nyomába érni, nagyobb tempóra fogta hűséges hátasát, és begaloppozott a célba. Kissé elhamarkodottan tette: már az meglepő volt, hogy másfél másodperccel sem maradt el a pályacsúcstól, de amikor riválisai egybehangzóan állították, nem emlékeznek rá, hogy bármikor megelőzte volna őket, végképp kilógott – stílszerűen – a lóláb: természetesen elvették tőle az elsőséget, és tíz évre eltiltották.

Metróval a maratonin

A lecke tehát világos: ügyeljünk a látszatra. Ha például maratonit futunk, nem baj, ha legalább egy kicsit elfáradunk közben. A kubai származású Rosie Ruiznak azonban izzadságcsepp is alig gyöngyözött a homlokán, amikor első helyen kocogott be az 1980-as bostoni maratonin, ráadásul 25 perccel jobb idővel, mint amilyet fél évvel korábban New Yorkban futott. Hiába mondta, hogy csak azért, mert már reggel jó formában ébredt, így is gyanút keltett, ráadásul nem is tudta felidézni, milyen látványosságok mellett haladt el, és olyan, a hosszútávfutásban viszonylag gyakorta előforduló kifejezéseket sem tudott hová tenni, mint például a „részidő”. Az elsőségtől természetesen megfosztották, és hivatalosan azóta sem futott végig egy árva maratonin sem. De hogyan került Bostonban a mezőny élére? Bár saját állítása szerint tisztességgel végigküzdötte mind a 42 195 métert, az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy reggel a szállodából egyenest a célvonal közelébe sétált, és csak az utolsó másfél kilométert futotta le. Teljes felkészületlensége pedig arról árulkodik, nem is megnyerni akarta a versenyt (akkor legalább az útvonalnak utánanézett volna), épp csak túl korán ugrott be a pályára, amikor még az összes női versenyző valahol hátrébb küszködött a távval. Valószínű, hogy Ruiz csak tisztességes idővel akarta befejezni a maratonit, hogy ne okozzon csalódást edzőjének, aki a remekül sikerült New York-i futása után fizette be a bostonira. New Yorkban egyébként, ha nem említettük volna, Ruiz metróval tette meg a táv nagy részét, miután kissé kificamította a bokáját...

A 2000-es berlini maratoni 33 résztvevője sikeresen ihletet is merített a fenti esetből: 25 hosszú kilométer után ők is inkább a földalattit választották, és csak a célvonal közelében bukkantak újra felszínre. Persze rögvest le is buktak : mindössze a karjukon lévő mikrochipről feledkeztek el, amely öt kilométerenként mérte volna a részidejüket, már ha elhaladtak volna az ellenőrző pontok mellett.

Mondtuk: fontos tehát a látszat, és ezt senki sem tudta jobban a fineszes csalás koronázatlan királyánál, Diego Armando Maradonánál. A történet közismert: az 1986-os mexikói futball-világbajnokság Anglia elleni negyeddöntőjében az argentinok zsenije a második félidő elején együtt ugrott fel fejelni a természetesen öklözni érkező Peter Shiltonnal a tizenhatoson belül, de a 165 centis apróságnak esélye sem lett volna a húszcentis előnyben lévő kapussal szemben – ha nem nyújtja fel az utolsó pillanatban a bal kezét, és nem pöcköli a kapuba a labdát. Csak kevesen látták, mi is történt valójában, Maradona pedig, miután hamar átlátta a helyzetet, rászólt az övéire, hogy sebtében kezdjék ünnepelni, így az angol bekkek már hiába reklamáltak – minden jel arra vallott, szabályos volt a találat. Öt perccel később Diego azért megrúgta az évszázad gólját is (tudják, amikor végigkígyózott a teljes angol csapaton), az argentinok pedig meg sem álltak a vb-elsőségig .

Doppingolás levegővel

Akinek azonban nem jut eszébe semmiféle furmányos trükk, amivel átverheti az ellenfeleket, még mindig bízhat a tiltott teljesítményfokozókban. Az ilyesmi persze drága mulatság, szegény ember pedig vízzel főz – és levegővel doppingol. Az 1976-os montreali olimpián a lehetséges tizenháromból tizenegy aranyat besöprő keletnémet úszók a költséges szteroid- és hormonkezelések mellett folyamodtak ehhez a kiváló és költséghatékony megoldáshoz: beleiket fejenként (hasanként) 1.8 liter levegővel töltötték fel alsó befecskendezés útján, ami számottevően javította a sportolók vízfekvését, legalábbis a gyors- és hátúszókét mindenképp. Mindössze az egyik mellúszó panaszkodott arra, hogy az alkalmazott módszer hatására a lábai kilógnak a vízből – bár a száz mellet így is megcsípték az NDK-sok, kétszázon ennek megfelelően szovjet aranyérem is született.

A végtelenségig lehetne folytatni a kisebb-nagyobb stiklik sorát. Az orosz öttusázó, Borisz Onyiscsenko saját gombnyomására találatot jelző párbajtőrrel vívott a montreali olimpián, a 2000-es speciális olimpián győztes spanyol kosárcsapat 12 tagja közül tízről derült ki, hogy csak tettette szellemi fogyatékosságát, a Chicago Blackhawks kapusa, Tony Esposito a hatvanas évek végén hálót varrt a két lábvédője közé, hogy elkerülje a köténygólokat, míg a Chicago White Sox baseballcsapata az ötvenes években egy kiszuperált második világháborús periszkóppal leste ki az ellenfelek titkos jelzéseit. Előbb-utóbb ugyan szinte mindenki lebukik, de azért rendületlenül csak próbálkozunk tovább az újabb és újabb trükkökkel. Elvégre már Pelopsz is megszerezte a királylányt.