Visszakereshető, az elsők között mondtam: Lothar részben üzleti alapon állítja össze a válogatottját, inkább menedzser, mint edző, s jókora szakmai hibákat követ el.
A kritikát annyira zokon vette, hogy sajtótájékoztatót tartott az áskálódó újságírókról, és nem engedte, hogy egy gépen menjek a csapattal Svédországba.
A szurkolók természetesen neki adtak igazat. Ahogyan a 3–0-ra simán elveszített meccs után is, amikor a játékosok önfeledt sörözésére terelte a média figyelmét.
A nép szidta a futballistákat, és itta Lothar szavait. Mint ahogyan most is, amikor éppen csak felcsillant a remény, hogy megint a magyar futballban dolgozik majd a német fenegyerek, lelkesen szavaznak az olvasók: igen, jöjjön Lothar, és kavarja fel az állóvizet!
És ezt mondom én is, mert amíg a mérleg egyik serpenyőjében demagóg nyilatkozatai és edzői hibái vannak, addig a másikban ott díszeleg a németek 2–0-s kaiserslauterni legyőzése egy „nyeretlen kétévesekből” álló csapattal, az, hogy Lothar országlása idején országos kereskedelmi televíziók közvetítették a válogatott összes meccsét, hogy a neve révén szóba álltak, foglalkoztak a magyar válogatottal ott is, ahol már régen nem érdekeltünk senkit, hogy szponzorok sorát állította a szövetség (és saját maga…) mellé, hogy egyéniségével, játékosmúltjával fantasztikusan tudta motiválni a labdarúgókat.
Az utódok átkozhatták kétes üzleti tevékenysége miatt, de pótolni sem az általa hozott szerződéseket, sem a népszerűségét nem tudták. Ráadásul az utána jövő szövetségi kapitányok válogatási elveiben legalább annyi kivetnivalót lehetett találni, mint Matthäuséban. Szóval, jöjjön, ennek a magyar futballnak csak a hasznára lehet. Főként, ha tényleg sportigazgatónak, és nem edzőnek érkezik…
Legfrissebb hírek
