Rafael Nadal tulajdonképpen nyugodtan készülhetett a Roland Garros férfi egyesének döntőjére. Számára „csak” a finálé, az egyhuzamban harmadik párizsi bajnokság volt a tét (legutóbb Björn Borgnak sikerült az efféle triplázás, 1979 és 1981 között), míg ellenfele, Roger Federer számára ennél jóval több forgott kockán. A világelső másodszor tett kísérletet arra, hogy megnyerje a francia Grand Slam-tornát (tavaly, mint emlékszünk, kikapott Nadaltól a döntőben), és mivel a 2005-ös wimbledoni bajnokság óta az összes többi nagy versenyen ő lett a legjobb, a párizsi elsőséggel szinte mindent besöpörhetett volna. Az elmúlt 35 évben csak Andre Agassi tudott egyáltalán Grand Slamet nyerni mind a négy borításon, Federer pedig az első teniszező lehetett volna, aki tizenkét hónapon belül diadalmaskodik mind a négy nagy tornán. Nem is beszélve arról, hogy – miután Wimbledonban egyeduralkodó, New Yorkban pedig toronymagas esélyes – Nadal legyőzésével sima lehetett volna az útja a teljes Grand Slamig, ami az Open-korszakban eddig csak az ausztrál Rod Lavernek sikerült 1969-ben. A tét tehát hatalmas volt Federer számára; persze ha valamihez, ehhez volt már alkalma hozzászokni. Másrészt amióta kevéssel a Garros előtt végre legyőzte a spanyolt salakon is, végképp eltemethette volna magában a korábbi Nadalfóbiát. Azonban, mint kiderült, nem temette elég mélyre: az első néhány kihagyott lehetőség megingatta, és ez elég volt ahhoz, hogy elpárologjon a salakkirály kezdeti bizonytalansága. A nyeregben lévő Nadal ellen pedig Federernek szinte tökéletesen kellett volna játszania – ezúttal képtelen volt rá.
Egyáltalán nem biztos, hogy sok hasonló lehetősége lesz a Grand Slamre: az ifjú trónkövetelők, a szerb Novak Djokovics vagy a brit Andy Murray egyre jobbak, Nadalt pedig minden kudarc után csak nehezebb lesz megszorítani salakon. Federer emellett már 25 éves, amivel önmagában nem számít öregnek – csakhogy az elmúlt 34 évben Párizsnak mindössze hat 26 éves vagy ennél idősebb bajnoka volt. ½
