Számomra ez a Fábiánné Rozsnyói Katalin és Janics Natasa közötti, már-már szapanoperává silányuló (vagy nemesedő?) konfliktus lényege. Mert a lányok föladnak mindent a sikerért – még önmagukat, a méltóságukat is. Hiába felnőtt, sikeres emberek, eltűrik, hogy némi, csak a sikerekkel igazolható (ha igazolható egyáltalán…) cezarománia lengje be munkás hétköznapjaikat, hogy tudatlan, bugyuta, semmihez sem értő gyerekként kezeljék őket. Engedelmeskednek zokszó nélkül a legidétlenebb parancsnak is, mert úgy tapasztalták, enélkül még a lehetőséget sem kaphatják meg arra, hogy megmutassák, mit tudnak.
Térdre borulok előttük azért is, mert a sportág vezetetlensége ellenére diadalmaskodnak sorozatban. Mert a cégépítés alapelemeivel is gond lehet ott, ahol az elnök maga vallja be: az elmúlt esztendők sikerei között elfeledkeztek arról, hogy körültekintően rögzítve legyenek a hatáskörök, tiszta legyen, kinek mi a dolga – továbbmegyek: a felelőssége. Egyébként kíváncsi vagyok rá, mit tennének a sportágat támogató, itthon (is) magasan jegyzett mamutcégek, ha a saját soraikban találkoznának a támogatottjuknál most létező fejetlenséggel, a jogok és a kötelességek szabályozatlanságával. A vezetők és a vezetettek aránytévesztésével. A nyereséget (hasznot) veszélyeztető önfejűséggel.
Arról pedig, hogy a nyilvánosságot csak ünneplésre használnák az elöljárók, szót sem érdemes vesztegetni, a modortalanság is elintézhető egy kézlegyintéssel. Esetleg azzal, amit annyit mondogatnak, azaz: a kajakkenu igazi magyar sportág.
Tényleg az.
Igazi magyar.
Legfrissebb hírek
