Rekordokat dönthetnek

Miközben a mérkőzések nívóját tekintve jottányit sem javult a helyzet (sőt), az utóbbi négy idényből háromszor legalább azt maga elé dünnyöghette az egyszeri magyar szurkoló, hogy a szezon végén volt miért izgulni.

A kivételt a jelenlegi kiírás jelenti.

Persze a fanatikus most is előrángathat a matematika törvényszerűségeire alapuló érvet, amely alapján a hátralévő négy fordulóban az MTK ledolgozhatja a listavezető DVSC-TEVA-val szemben meglévő nyolcpontos hátrányát a Borsodi Ligában. Paradox helyzet, tudniillik a számok valóban kőbe vésik az esélyeket, miközben a rációra ezúttal fittyet hányó józan ész azt mondatja: a bajnoki őrségváltás inkább csak elvi síkon elképzelhető lehetőség.

A 2006–2007-es évadnak már alig valamivel a felén túl kétszereplősre szűkült az „aranykeresők” társasága, ami az utóbbi esztendőkhöz viszonyítva – a többiek lemaradásának koraiságát és az összlétszámot tekintve is – „nyomorult” helyzet. Röpke múltidézés következik: 2004 májusában a Ferencváros például a záró körben futott be nevető harmadikként (azaz hamadikból lett első, megelőzve az Újpestet és az Üllői úton 3–1-re megvert DVSC-t). A Loki sikerét hozó utóbbi két idényben, négy körrel a befejezést megelőzően a következő volt a leosztás: 2005-ben a DVSC hat ponttal vezetett az FTC előtt, mindamellett még az ötödik MTK-nak is volt némi reménye az aranyra, míg 2006-ban ugyanebben a fázisban az Újpest hárompontos fórt jegyzett a DVSC-vel szemben, igaz, a trónkövetelők száma megcsappant az egy évvel korábbihoz képest.

Az idei „beszűkülés” részben magyarázható a riválisok kereteinek – a tavalyi állapotokhoz mért – gyengülésével (Újpest, Fehérvár), financiális viszonyaik kuszaságával s az ebből fakadó bizonytalansággal (Fehérvár), a labdarúgók tapasztalatlanságával (MTK), ám legalább ennyire fontos elem a DVSC-re jellemző s olykor gyanakodva figyelt állandóság.

A Loki az előző négy átigazolási időszak végén – a honi piaci árakat, valamint a magyar futball külföldi megítélését alapul véve nem lebecsülendő összegekért – a kulcsemberként számon tartott játékosaitól is szívfájdalom nélkül vált meg. A teljesség igénye nélkül: Böőr Zoltán, Igor Bogdanovics (ők utóbb visszatértek Debrecenbe, bár ez idő tájt már egyikük sem tagja a DVSC keretének), Kerekes Zsombor, Bojan Brnovics, Halmosi Péter, Éger László, Máté Péter, Sandro Tomic és Habi Ronald – kölcsön vagy végleg, de – egyaránt odébbállt az Oláh Gábor utcából, csakhogy a hátramaradókból, valamint az új arcokból gründolt csapat sem teljesített gyengébben a minőségileg erőteljesen sorvadó magyar mezőnyben. A legtökéletesebb kórképet maguk az érintettek állítják fel a jelenlegi állapotokról: „Elnézve a maiakat legalább harminc percre jó leszek még néhány évig…” – nyilatkozta egy neve elhallgatását kérő, 30 év feletti korábbi válogatott játékos.

Visszatérve a Lokira: a nyertes találkozók számát tekintve az idén alighanem átírja saját élvonalbeli rekordját a DVSC (a tavalyi 20-as index a csúcs, jelenleg 19-en pihen a mutató). A vereségeket illetően a 2006-os adat (2) hosszú ideig megdönthetetlennek tűnik, s bár a kapott gólokat illetően problematikusabb a jóslás, vegyük észre, hogy a 2005-ös etalonhoz (25) képest pillanatnyilag nyolctalálatos előnyt regisztrálhatunk, és a pontszám és a rúgott gólok kategóriájában sincs még lefutva a (házi)verseny.

Minek kellene bekövetkeznie ahhoz, hogy az imént leírtak közül egyetlen részlet se teljesüljön (köztük a DVSC újabb bajnoki címére vonatkozó megjegyzéssel)?

Az örök optimista gallok attól tartottak, hogy egy nap a fejükre szakad az ég.

Valami hasonlónak kellene történnie Debrecenben is.