Óvatosan optimista

Kiheverte a szerdai sokkot?

Ami azt illeti, akkor sem elsősorban az eredmény vagy a játékosok első harmadbeli teljesítménye dühített fel, hiszen bár buta hibákat követtünk el, a mezőnyben egyenrangú partnerek voltunk. Az ellenfél hokisai mondták is, csodálkoztak, hogy minden sikerült nekik. A második harmadra összeszedtük magunkat, bár akkor, nulla ötnél gyakorlatilag már vége volt a meccsnek. De az öltözőben olyan volt a hangulat a meccs után, mint valami cukrászdában, sütiztek, beszélgettek a fiúk – ekkor szakadt el nálam a cérna. Rettenetesen leégtünk saját szurkolóink előtt, nem ártana kicsit szégyellnünk magunkat miatta.

Vették a lapot a játékosok?

Igen, úgy látszott, megértették, amit mondtam. Ezért is szeretek velük dolgozni: okos emberek, látják a hibákat, igyekeznek kijavítani őket.

Az első harmad után mennyire szidta meg a csapatot?

Semennyire! Be sem mentem az öltözőbe, hagytam, hogy maguk rendezzék a sorokat. Örömteli, hogy sikerült, mert vannak olyan vezéregyéniségeink, mint Kangyal Balázs, Ocskay Gábor, Szélig Viktor vagy épp Horváth András, akik összerántják a gárdát ilyen helyzetekben.

Az azonban nem éppen pozitívum, hogy a magyar csapat éppen abban vallott kudarcot az első húsz percben, ami a legnagyobb erőssége: a fegyelmezett, pontos, szorgalmas játékban.

Egyetértek, ez engem is zavar egy kicsit. Azt hiszem, az utóbbi napokban kicsit nyugodtabbak, kényelmesebbek lettek a srácok, kaptak három szabadnapot az ünnepekre, alig volt időnk a norvég meccs előtt, holott a legtöbb találkozóra két napon át készülünk. Ráadásul hamar kétgólos hátrányba kerültünk, ami megtörte a csapat koncentrálását.

Azaz túl sok volt a pihenő?

Ha a szerdai találkozót nézzük, igen. Ám ez csak állomás volt, nem a cél, ezt mindanynyian tudtuk. Tavaly Amiensben például elfáradtunk a világbajnokság végére, éppen azért, mert előtte túlságosan is meghajtottuk a fiúkat. Most kicsit lazább volt a felkészülés hajrája, de csak azért, hogy jobban bírjuk erővel a sorozatot.

Jókor jött a kijózanító pofon?

Mindenképp tanulnunk kell belőle. Elsősorban gondolkodásban vallottunk kudarcot, ezt Szlovéniában már nem engedhetjük meg magunknak.

Ezért szavazott bizalmat az utolsó keretszűkítésnél az idősebb, tapasztaltabb játékosoknak, akik mentálisan talán erősebbek, mint az ifjak?

Igen. Sokat gondolkodtunk azon, hogy Tőkési Lajos legyen-e a hetedik bekk, végül éppen rutinja és a norvégok ellen nyújtott jó teljesítménye miatt döntöttünk mellette. Fekete Dánieltől többet várok, mint amennyit eddig mutatott, de neki nehéz körülmények között, felnőttbajnokságban, külföldiként kell megállnia a helyét Ausztriában, tudom, mire képes nagyobb nyomás alatt. Benk András viszont még a juniorok között szerepel, kevesebb éles felnőttmeccs van mögötte. Hasonló a helyzet Erdélyi Péterrel is, nagyon tehetséges, jó hokis, de egy éve még a divízió 2-es juniorvébén szerepelt, ahonnan elég nagy ugrás a divízió 1-es felnőttmezőny. A válogatottban mindig megkerülhetetlen a kapuskérdés: Szuper Leven- te vagy Budai Krisztián?

Levente kevés meccset játszott az utóbbi időben, úgyhogy védenie kellett Norvégia ellen, a második harmadra bele is lendült. Krisztián parádézott a svédek elleni, 2–1-re megnyert meccsen, utána azonban ő sem nyújtott kiemelkedőt. Nincs köztük sorrend, az bizonyos, hogy mindketten szerephez jutnak majd Ljubljanában, de hogy melyikük kap több lehetőséget, azt egyelőre nem tudom.

Összességében – leszámítva a norvégok elleni húsz percet – elégedett a felkészüléssel? Mégiscsak elveszítettük az utolsó négy találkozót, még ha nehéz ellenfelek, Svédország, Lengyelország és Norvégia ellen is.

Elégedett vagyok az elvégzett munkával, hogy aztán ez mire lesz elég, az Ljubljanában derül majd ki. Önbizalmunknak nyilván nem az teszi a legjobbat, hogy keserű szájízzel zárjuk a felkészülést, de bízom a játékosokban.

Egyszóval optimista?

Mi más lehetnék? Óvatos bizakodással várom a tornát. Vannak pozitívumok, mint például ahogyan a norvégok ellen talpra álltunk, vagy hogy az Ocskay Gábor, Palkovics Krisztián, Kovács Csaba sor olyan jól játszik, ahogyan még sohasem láttam őket. Ezekre kell fókuszálnunk.

A szurkolók, kimondva vagy kimondatlanul, most is a páratlan bravúrt, az élvonalba jutást várják a csapattól. Van esélyünk rá?

A szlovénok nagyon jók, szurkolóik szinte biztosra veszik, hogy csapatuk visszakerül a legjobbak közé – ez túl nagy teher is lehet a számukra. A japánok az elmúlt tíz évben nem voltak ilyen erősek, ráadásul rengeteg pénzt fordítanak a hokira – ez a két csapat az esélyes, de meglephetjük őket. Nem szabad azonban a feljutással foglalkoznunk, mi csak az előttünk álló feladatra koncentrálhatunk.

Lehet ezt befolyásolni?

Muszáj. Maguk a játékosok is tudják, hogy kizárólag a következő meccsre, a következő harmadra, a következő cserére szabad fókuszálni, nem szabad foglalkozni az ellenféllel, az eredménnyel, mert akkor úgy járunk, mint Norvégia ellen a kezdés után.

Vallja be, azért ön is elgondolkodott már azon, milyen lenne feljutni…

Hazudnék, ha tagadnám. Jövőre a szülőhazámban, Kanadában a legjobbak között szerepelni ezzel a remek csapattal – életem legcsodálatosabb élménye lenne.