Kár a benzinért

Az időt még senki sem győzte le. A futballistáknak sem sikerülhet. Ha magyarok, akkor különösen nem, a tény, hogy nálunk húsz perccel kevesebbet van játékban a labda a nemzetközi átlagnál, újabb adalék ahhoz, hogy miért olyan elképesztően eseménytelenek mifelénk a meccsek, másként: miért eladhatatlan termék a magyar futball. Hogy sok idő vagy kevés a húsz perc – nézőpont kérdése. Ha itthon ülünk föl a lelátóra, roppant lassan telik el, ha az európai elit van a pályán, a képernyőn hamar elrepül.

Az unalom objektív mérce.

A számokkal is nehéz vitatkozni. Igaz, mifelénk megpróbálják a futballból élők, készülhet akármilyen, a világban elfogadott és számon tartott statisztika, ők egyből rávágják, hogy az nálunk nem érvényes. Mert mások a körülmények. Hibádzik a pálya talaja, ellenség minden göröngy, halkabban szól a bírói síp, nem elég zöld a fű, és így tovább és így tovább. Szerintük Európával való mindenfajta összehasonlítás sántít, olyan, mint amikor a Trabantot versenyeztetjük a Ferrarival.
Nincs esély.

Az esélytelenség pillanatnyilag sajnos igaz, ám – maradva az autóknál – ha valakinek Trabantja van (inkább volt…), az nem feltétlenül jelenti azt, hogy ne Ferrarira vágyna. Vagy – a földön maradva – legalább egy Skodára. Ami azért jó példa, mert ugyebár a Skoda létezett a hatvanas-hetvenes években is, ám az akkori autókat képtelenség a mai konstrukciókhoz mérni. A változás oka egyértelmű: jött a befektető, hozott pénzt, paripát, fegyvert, ám cserébe követelt is – minőséget a gyártás minden mozzanatában. Produkciót. De azt mindenképpen, hogy a dolgozó használja ki a munkaidőt, s mindennél jobban ügyeljen a minőségre.

A Trabantra pedig ne hivatkozzon senki, még akkor sem, ha nem is olyan régen népautó volt nálunk.

A futballunk ugyanis közben a Ferrarira hajazott.