A legendás ács

Már akkor sztár volt, amikor bekerült az NHLbe, hiszen olimpiai bronzérmesként, az év svéd hokisaként kelt át az óceánon 1982-ben. A Montreal választotta ki, ahol a közönség közismerten maximalista.

Könnyű volt elfogadtatnia magát?

Montrealban a törésvonal a francia és az angol ajkú kanadaiak között húzódik, a két tábor leginkább egymás játékosaival ellenséges. Én a Canadiens első európai légiósaként nem tartoztam sehová, mind a két csoport a másikkal foglalkozott, így nem volt gondom a beilleszkedéssel. Persze az is segített, hogy már

az első szezonom remekül sikerült, hetvenegy pontot szereztem, s az év újonccsapatába is beválasztottak.

A legjobb éve ezerkilencszáznyolcvanhat lehetett.

A Stanley-kupa elnyerésének esztendeje. Felejthetetlen. Abban a szezonban száztíz pontig jutottam, ez azóta is klubcsúcs a Canadiensnél. Remek társaim voltak, az idősebbek közül Bob Gainey, aki azóta a csapat általános menedzsere, Larry Robinson, aki aztán edzőként kupát nyert a New Jerseyvel vagy Guy Carbonneau, aki most vezetőedző Montrealban. És voltak tehetséges fiataljaink is: Patrick Royt vagy Chris Cheliost nem kell bemutatni senkinek. Csodálatos volt abban a csapatban játszani, életem legszebb időszaka volt.

Ezerkilencszázkilencvenben mégis elfogadta a svájci Lugano invitálását, és otthagyta a tengerentúli profi ligát. Miért?

Sok volt már nekem az évenkénti nyolcvan mérkőzés plusz a rájátszás. Svájcban ugyanannyi pénzt kínáltak, de csak feleannyi meccset kellett játszanom, így a váltás mellett döntöttem. Egy fél idényre még visszatértem az NHL-be, a Bostonhoz, de már nem terveztem hosszú távra. Ezerkilencszázkilencvennégyben be is fejeztem a pályafutásomat. Pedig még csak harmincöt esztendős volt…

Úgy éreztem, akkor kell elbúcsúznom, amikor még viszonylag jó teljesítményt nyújtok. Csak mostanában lett szokássá, hogy a hokisok negyvenéves korukig játékban maradnak, korábban jellemzően harmincöt, még előbb harminc esztendő volt a korhatár – változnak az idők.

Karrierje lezárásaként Lillehammerben még tagja volt az első svéd olimpiai hokiaranyat megszerző válogatottnak.

Egy újabb csodálatos emlék. Tomas Jönssonnal és Hakan Loobbal mi voltunk az NHL-t is megjáró nagy öregek, s bivalyerős gárdát szerveztek körénk olyan klasszisokkal, mint Peter Forsberg vagy Tommy Salo. Éreztük, hogy jó esélyünk van az aranyra, de a kanadaiak ellen a fináléban kicsit elbíztuk magunkat, annyival jobb erőkből állt a válogatottunk. Kettő kettő után aztán szerencsénk volt a büntetőlövéseknél, a lényeg azonban az volt, hogy megszereztük az aranyat.

Említette, hogy egykori montreali csapattársai közül többen edzősködésre adták a fejüket.

Önt nem vonzotta a pálya?

Nem igazán. Egy darabig a malmői juniorcsapat szakvezetője voltam, de aki az edzői pályát választja, fel kell készülnie rá, hogy sokat kell utaznia, költöznie, ám én és a családom ezt nem akartuk vállalni.

Mivel töltötte hát az idejét, mielőtt a válogatott menedzsere lett?

Ó, csináltam én mindenfélét. Voltam televíziós szakkommentátor is, azaz nem szakadtam el teljesen a sportágtól, de szakmám szerint ács vagyok, házakat építek.

Most is ezzel foglalkozik?

Hogyne. A válogatottnál végzett munkám egy évben csak tíz hétig tart, a fennmaradó időben az ácsmesterséget gyakorlom.

Ezt nem mondja komolyan! Stanley-kupagyőztesként, olimpiai bajnokként, a svéd hoki egyik legnagyobb alakjaként efféle munkát végez? Mit szólnak az építtetők, amikor meglátják? Két műszak között szoktak néha a hokiról kérdezgetni, ez minden. Nem gondolom, hogy mert valaki sikeres a sportban, az üzleti életben vagy bárhol másutt, fenn kellene hordania az orrát. Én csak egy átlagos svéd fickó vagyok, nem is akarok több lenni. Örülök, hogy van egy jó szakmám, amelyet elfogadhatóan kitanultam, és amelyből meg tudok élni. Sok egykori játékostársam csak azért kénytelen a sportágban maradni, mert nem ért semmi máshoz, ami valahol azért szomorú.

Azt gondolná az ember, hogy annak idején az NHL egyik legnagyobb sztárjaként meg tudta alapozni a jövőjét.

Á, azok más idők voltak. A játékosok fizetése csak az utóbbi években nőtt meg ugrásszerűen, mi még nem kerestünk ennyit, az én generációmnak el kell tartania magát. De nincs is ezzel semmi baj, elégedett vagyok az életemmel.

Gondolom, azért nem habozott sokat, amikor Bengt-Ake Gustafsson, a válogatott szövetségi kapitánya felkérte a csapatmenedzseri posztra.

Csak a családommal egyeztettem, és már rá is bólintottam az ajánlatra. Akéval együtt játszottunk a juniorválogatottban, azóta is tartjuk a kapcsolatot, a hokiról is hasonlóan gondolkozunk, többek között ezért is esett rám a választása. A szakmai felelősség természetesen az övé, ő hozza a legfontosabb döntéseket, de kikéri a véleményemet.

A magyar válogatottról, a magyar hokiról milyen benyomásokat szerzett a nálunk töltött idő alatt?

Igazán gyönyörű csarnokokban készülhettünk, remek körülmények között, és szívesen fogadtak minket. Szorgalmas, sokat dolgozó a csapatuk, amely a budapesti mérkőzésen – amelyen egyébiránt csodálatos volt a hangulat – meglepett minket lelkes játékával. Az olaszokkal, a fehéroroszokkal szoktunk hasonló mérkőzéseket vívni, s ez mindenképpen a magyarok dicséretére válik.