Jókor volt jó helyen

Folyamatosan fiatalok között mozgok, észre sem veszem, hogy múlik az idő – mondta a tíz bajnoki címet, Euroliga (BEK)-, LEN-kupa-, Szuperkupa- és Magyar Kupa-diadalokat felmutató, legsikeresebb magyar klubedző. – Orvosi vagy biológiai megközelítésben sok lehet az ötven, de nem jó ezzel foglalkozni. Jól érzem magam, nem izgat a dolog. Jöjjön, aminek jönnie kell! A sorozatos sikerek jótékony hatása sem vonható kétségbe. Persze hogy nem, de mindjárt hozzátenném, hogy a jókedv is sok mindenen átsegít. Szerencsés vagyok, hiszen mindig ott dolgoztam, ahol jól is éreztem magam, remek emberekkel, kiváló csapatokkal. Természetes volt annak idején, hogy a kispadra ül? Ennek egy – ha jól emlékszem – 1986-ban elszenvedett, dobhártyaszakadásból fakadó sérülés az előzménye. A Spartacusban játszottam, fél évet ki kellett hagynom, közben az utánpótlással kezdtem foglalkozni. Egy év után az Újpesthez szerződtem, ahol két idényt még pólóztam, s párhuzamosan a fiatalokat is edzettem. Így érkeztünk el 1990-hez, amikor Görgényi István elment, és engem választottak utódjául. Jókor volt jó helyen? Igen. Óriási lehetőséghez jutottam harminchárom esztendősen, máig hálás vagyok érte. Természetesen volt bennem félsz, hiszen azokat kellett felkészítenem, akikkel együtt játszottam, és ugye, teljesen másként kell beszélni egy tizenévessel, mint egy felnőtt játékossal. Rendkívül jó szellemű társaság volt, mindjárt az első szezonban megnyertük a bajnokságot, de igazából az 1993ban elhódított LEN-kupával teljesedett ki a csapat. Miért ment át a Honvéd-Spartacushoz? Nyolc évet dolgoztam az Újpesttel, szerettem volna mást csinálni, és a korábbinál jobb anyagi körülmények között élni. A szakmai feladat hasonló volt, mint az UTEnél: ott ötödik, itt hatodik helyezett együtteshez szerződtem, és huszonegy-huszonkét éves fiatalokból kellett csapatot gyúrnom. Az első együttesből mára csak Bárány Attila maradt meg, de Kovács Olivér és Szívós Márton is a sztárok nélküli időszakot képviseli még. Fantasztikus tett volt az 1999-es kupagyőzelem és a 2001-es bajnoki cím, hiszen válogatott játékosok nélkül értünk a csúcsra! Azóta rengeteget változott a gárda, nem csak a neve módosult Domino-BHSE-re. Van, akivel kilenc, van, akivel öt éve dolgozik együtt, így óhatatlanul közel kerültek egymáshoz. Hogyan lehet már-már barátokként követelni tőlük? A hangsúlyt a közös célra kell helyezni, melynek eléréséért kompromisszumokat is kell kötni. Az eredmény pedig egyfajta összetartóerőként funkcionál. Az évek folyamán – morális és szakmai szempontok szerint – én válogattam össze a játékosokat, és ezt nagyon köszönöm azoknak, akik lehetővé tették, hogy szerződtethessük őket. Ami pedig a barátságot illeti… Egy közösségben, ahol évente nyolc-tíz hónapot töltünk együtt, nem csak szakmai gondok kerülhetnek felszínre. Családos, gyermekes, iskolába járó emberekről van szó, akiknek egyéb gondjaik is adódhatnak, s ebből következik, hogy sok-sok ponton kapcsolódunk össze. Egyszer azt mondta, hogy a siker nem éhség kérdése, győzni egyszerűen remek érzés. Ennyire könnyű szinten tartani a motivációt? Szeretek lemenni az uszodába, szeretek a srácok között lenni, és az állandó változás sem engedi, hogy az ember beleszürküljön a közegbe. Fontos megemlíteni, hogy a Dominónál óriási lépést jelentett az üzleti gondolkodás átvétele, annak kimondása, hogy az eredmény nem egyszerűen csak fontos – a legfontosabb! A Domino teremtette meg a lehetőségét, hogy a válogatott játékosok visszatérjenek külföldről, s ezzel más csapatok számára is példát mutatott. A Vasas, az Eger s az elmúlt idényben az UTE követett minket. Ez hatott a sportág egészére. A Dominónál az idény végén lejárnak a szerződések, Kovács István ötvenéves. Nem tervez váltást a mérföldkőhöz érkezvén? Nem, mert nincs miért. Azt remélem, hogy együtt marad a csapat, és újabb sikerekért dolgozhatunk.