Lila-fehér pedagógia

Minden tiszteletem a Megyeri úti hokihatalmasoké, ők cáfolhatatlanul az életre nevelnek.

Horváth András a szezon előtt előbb a jégen, aztán az öltözőfolyosón vett elégtételt ellenfelén – súlyosító körülmény: tét nélküli meccs volt –, majd az alig néhány hetes eltiltástól megnyugodva az elmúlt héten már a sajátjai ellen fordult, vérbe borította a szlovák Jozef Voskárt.

Alapvetően egy rossz passz váltotta ki az indulatát a pontatlanságra, úgy tetszik, roppant érzékeny hokisnak, akit annak rendje és módja szerint elzavartak Újpestről. Hogy aztán pénteken újra feltűnjön a csapatban, és ott legyen a bajnoki döntőért küzdő társaságban.

És ez így van rendjén. Újpesten bizonyosan. Hiszen Horváth szakosztályvezetői titulussal megáldott elöljárója előbb a sportpályán „elfogadhatatlan magatartásról” beszél, amelyet „szankcionálnunk kellett”, majd alig egy héttel később, azaz most már azt nyomná le a külvilág torkán, hogy a csapat tagjai egyöntetűen kérték, hadd térhessen vissza Horváth. Aki „tett annyit a magyar jégkorongsportért, hogy egy ilyen – egyébként megengedhetetlen – esetet követően ne törjön meg a pályafutása”.

Ahol a megengedhetetlen csupán „egyébként”, ott nincs az a főbenjáró bűn, amelyért megtöretne a karrier. Törjenek inkább a csontok, az orrok, az ugyebár roppant korszerű. Így lehet Horváth a példaképe az ifjabbaknak, így tanulhatják meg a gyerekek, hogy milyen is az élet.

Ahol természetes, hogy vagy a levegőbe, vagy mellébeszélnek, nem érdekes, mi az ára a sikernek, csak legyen a miénk. Mert az valahogy kimaradt a közleményből, hogy a pénteki meccs sorsdöntő volt.

Nagy siker az újpesti hokisoké, elvégre nem csupán az ellenfelet győzték le, hanem a sportot is.

Leginkább az íratlan szabályait.

Erkölcsnek is nevezik.