Vihar egy pohár vízben

Tepes – akit síugrókörökben a frappáns „Szelek Ura” becenévvel illetnek – felelős az indításjelzés megadásáért. Hogy jobban értsük: sárga fényjelzésre az ugró elfoglalja helyét a beülőben, és amikor a lámpa zöldre vált, öt másodperce van rá, hogy elinduljon. Arról, hogy mikor váltson a lámpa zöldre, Tepes dönt – legalább tíz, legfeljebb 45 másodpercet várhat. A szélmonitort figyeli, és amikor a széladatok a verseny előtt meghatározott határértéken belül vannak, megadja az indítójelzést. És ez a lényeg! Lehet valakinél egy méter/másodperces a hátszél, másnál a duplája. Olyan is előfordul, hogy egyik ugrót szembeszél segíti, a másikat hátszél hátráltatja. Amikor szeles az idő, egyszerűen lehetetlen olyan szűkre beállítani a határértéket, hogy mindenkinél nagyjából azonosak legyenek a feltételek. Erre mondja Tepes: „Az időjárást az égiek alakítják, nem én.”

Nem értett vele egyet Hannu Lepistö, a lengyelek finn edzője, aki szerint Tepes túl sokáig várakoztatta indokolatlanul Adam Malyszt a szombati Világkupa-versenyen, Willingenben, és csak akkor adta meg az indítójelzést, amikor felerősödött a hátszél, Malysz így csak hetedik lett. Lepistö – és néhány, a lengyel sajtóban megjelent vélemény – szerint Tepes szándékosan tett keresztbe Malysznak. Hogy erre mi oka lehetett, arról nem szólt a fáma.

Egy biztos: a síugróversenyeket mindig is befolyásolta a szél, és mindig voltak olyanok, akik egy-egy viadalon a rövidebbet húzták – vagyis ugrották. Valószínűbb, hogy ez esetben is csupán a csalódottság szólt Lepistőből, bár sokatmondó Mika Kojonkoskinak, a norvégok szintén finn edzőjének megjegyzése, aki a cseh Jan Mazoch csúnya balesetével záruló zakopanei verseny után csak anynyit mondott: „Tepes egy idióta…”