Akinek a lelkében is sport van

Ha azt kérnénk tőle, hogy meséljen arról a mámorító, romokkal körülvett, mégis az újjászületésről szóló augusztusról, hát órákig beszélne. Csak mondaná nagy-nagy átéléssel, hogy véget ért a háború, az emberek megpróbálták újra szeretni az életet, és akkor, 1945. augusztus 19-én az Üllői úti stadionban már negyvenezren figyelték, ahogy a magyar válogatott 2:0-ra győz Ausztria ellen.

Szepesi György úgy mesélne erről, mintha tegnap történt volna.

Kérés nélkül kezdene bele a 6:3 legendájába. Meghatódva, a perceket, a gólokat, a mámort újra átélve sorolná az Aranycsapat összeállítását, és mindenre, de tényleg mindenre emlékezve elevenítené fel 1953. november 25-ét, a Wembley Stadion döbbenetét, és Magyarország soha nem felejthető örömünnepét. De ha valaki arra kérné, hogy mondja el, miért vesztettünk 1954. július 4-én Bernben az NSZK ellen a világbajnoki döntőben, hát megtenné. Némán, a lelke mélyén zokogva, sok-sok év távlatából is gyászolva élné át újra a kitörölhetetlen drámát.

Szepesi György a magyar futball krónikása, ott volt minden fontos és kevésbé fontos eseményen, testközelből élte át mindazt a boldogságot és drámai pillanatot, amelyről mi, a sportág elkötelezett hívei az idők végezetéig beszélünk.

Ha azt kérnénk tőle, meséljen arról, milyen volt ott állni Puskás Ferenc ravatalánál néhány héttel ezelőtt, tán megszólalni sem tudna.
Pedig éveken, évtizedeken át beszélt helyettünk is, a mikrofon mögött állva a Népstadion kettős meccsein, a válogatott meccseken, a legendák, barátok temetésén vagy bármilyen évfordulón.

Elvágtatott ez a nyolcvanöt esztendő, de Szepesi György (aki ma ünnepli a születésnapját) minden pillanatra, győzelemre, vereségre pontosan emlékszik.
Kitörölhetetlenül.