Rósa Dénes öröméhez csak a futball hiányzik

Elcsépelt közhely a kifejezés, hogy festői környezet, ám a Wolverhampton Wanderers edzőpályája valóban ilyen helyen terül el a Compton Parkban. A dombokat borító erdőből takaros, ódivatú házak mosolyognak elő, szinte tapintható a csend és a tökéletes nyugalom. Egy percig zavarban vagyunk, melyik kapun menjünk be, hiszen két nagyobb épület áll a völgyben, és mindkettő mögött több füves futballpályát is felfedezünk, kifogástalan pázsittal. Azonban hamar kiderül, hogy az egyik egy katolikus iskola, annak „csak” négy pályája van, a másik kaputól induló út a Sir Jack Hayward Edzőközpontba vezet.

A felnőttek már javában edzenek, éppen szűkített területen játszanak heten-heten egymás ellen, három csapatba osztva. Az iram óriási, a játékosok egymást hergelik. Az egyik támadás végén egy sapkás futballista tizenöt méterről úgy találja el a keresztlécet, hogy szinte felborul a kapu, a csapattársak egyike felkiált: „Bravo, Dini!”

Ő tehát Rósa Dénes, a Wolverhampton egyik magyar légiósa. A másik Gyepes Gábor, aki hosszú sérülés után lábadozik, jelenleg Budapesten kezelteti magát, és a jövő hétre várják vissza. Ezt már az erőnléti edzőtől, Odet Kunlétől tudjuk meg, aki szerint mindkét magyar nagyszerű futballista, viszont roppant balszerencsés ember. Elmondása szerint Gyepes Gábor nagy erőssége volt a csapatnak, hamar népszerűvé vált, és ha ismét egészséges lesz, biztosan játszik majd. Rósa Dénes helyzetét már kicsit komorabbnak látja, mert ő is sokszor megsérült, ráadásul nem illik bele a menedzser játékszisztémájába. Pedig a nyáron nagy volt a mozgás a keretben, tizenheten mentek el, és az átlagéletkor 29-ről 22-re esett vissza. A télen ugyanakkor középpályások is érkeztek, akik nagyon jók, és ezzel Rósa Dénes helyzete csak nehezebbé vált.

Másfél órán át nézzük az edzést, a látottak alapján a magyar futballista lő a legveszélyesebben, és a technikája is jóval finomabb az átlagénál, lelkesedésére pedig egyáltalán nem lehet panasz. A csapat később videózik, Mick McCarthy a következő ellenfél játékát elemzi, de ez nem tart tovább tizenöt percnél, és kisvártatva már szép, kanyargós hegyi úton hajtunk Rósa Dénes rezidenciája felé. A bejárat olyan, mint egy hollywoodi sztár villájáé. Mögötte káprázatos park terül el, amelyből két épület emelkedik ki. Ezek rejtik azokat a tágas lakásokat, amelyek egyikében a Rósa család él, azaz Dénes, felesége, Zsuzsa és a hét hónapos kislány, Panna.

Ülünk a nappaliban, és beszélgetünk. A téma természetesen a futball, illetve a hiánya. Dénes elismeri: gyakran emészti magát, mert keveset játszik, illetve alig-alig kerül a mérkőzésekre kijelölt keretbe. Remekül keres, megtehetné, hogy legyint az egészre, hiszen családja jövőjét biztosítani tudja, két és fél évig gond nélkül fel is vehetné a fizetését úgy, hogy csak edz, de őt nem ilyen fából faragták. Imád futballozni, és bántja, hogy nem teheti.
Mit is mondhatnánk erre?

Búcsúzunk, mert mennünk kell tovább Watfordba, természetesen sok sikert kívánunk neki. A többi már nem rajtunk múlik.