Remekül kezdett a világbajnokságon a magyar válogatott, s a középdöntő első fordulója után már csak egy pontot kellett volna szereznie, hogy a negyeddöntőbe kerüljön. Nem sikerült, hiszen a horvátok, a spanyolok és az oroszok is legyőzték a mieinket, akik végül a kilencedik helyen zárták a németországi tornát. Elemzésünkben öt témakört vetettünk fel két neves szakembernek. Kovács Péter az 1986-os vb-ezüstérmes válogatott tagja, a Dunaferr női csapatának jelenlegi edzője, s a kétszeres EHF-kupa-győztes szakember, Köstner Vilmos próbálta megadni a választ arra: miért nem jutott nyolc közé a magyar válogatott.
Gály Gyula a húsdarálóban
Gály Gyula a húsdarálóban
Példátlan sérüléshullám
Az NSO ajánlja:
KOVÁCS PÉTER: Tény, hogy voltak sérültjeink, de nem nevezném példátlannak, ami történt. Pérez és Buday valóban hiányzott, s nagyon rosszkor jött Iváncsik Tamás orrcsonttörése, de máshol is akadtak sérültek, az oroszoktól például négy kulcsember hiányzott. Érdekes, hogy Buday és Pérez a vb kezdetén klubjában edzőmeccsen pályára lépett és gólt lőtt, míg Puljezevics vagy Díaz sérülten is mindent megtett, hogy a magyar válogatott jól szerepeljen.
KÖSTNER VILMOS: Valóban meghatározó játékosok estek ki a keretből, akik jelenlé-tükkel növelték volna a minőségi cserék, illetve a taktikai lehetőségek számát. Pérez jelenléte nemcsak a poszt, hanem a balszélső, és a jobb oldali átlövő eredményességére is kihatott volna, hiszen rá nagyon figyeltek volna az ellenfelek. Azt ki kell emelnem, hogy a magyar válogatott benne van abban a tíz csapatban, amelyik az elitet jelenti, s ha fiataljaink beérnek, szép jövő vár erre az ideális életkorú válogatottra.
Nagyon kevés az éles meccs
NS: A férfi NB I-ben az MKB Veszprém és a Pick-Szeged alig játszik kiélezett meccset, tulajdonképpen csak a két nagy egymás elleni rangadóján, esetleg a Dunaferr elleni idegenbeli találkozón kell megerőltetniük magukat. Így viszont a kulcsembereknek ritkán kell stresszhelyzetben játszaniuk, s ez bizony visszaütött.
KOVÁCS PÉTER: A magyar bajnokság legtöbb mérkőzésén a labdának nincs igazán értéke, így a játékosok nem tudják megtanulni azokat a szituációkat, amikor minden támadásnak hatalmas jelentősége van. Emiatt voltak olyan helyzetek, amikor egy labda elvesztése miatt mérkőzést buktunk, s ez a negyeddöntőbe jutásba került. Ezeket a szituációkat az NB I-es mérkőzések döntő részén nem lehet megtanulni. Nem véletlen, hogy a Bundesligában, illetve a spanyol bajnokságban játszók ezt sokkal jobban érzik. Sajnos a jelenlegi bajnoki rendszerben esély sincs a javulásra.
KÖSTNER VILMOS: A magyar bajnokságban a rájátszással együtt legfeljebb nyolc-kilenc éles meccset játszanak legjobbjaink, míg a vébén két hét alatt kell ugyanennyit teljesíteni. Nekünk az igazi tétre menő mérkőzések és a sorozatterhelés hiánya miatt gyakrabban kellett élni a rotációs cserékkel, és emiatt sokszor visszaesett a játékunk színvonala. Ellenfeleinknél Európa elitbajnokságaiban játszó, az idegi és fizikai terheléshez hozzászokott kézilabdázók szerepeltek, ezért az ő teljesítményük egyenletesebb volt, illetve a cserék játékszínvonala is kisebb minőségi romlást eredményezett.
Válogatottak epizódszerepben
NS: A jelenkor profi sportjában elkerülhetetlen a légiósok foglalkoztatása, ám mind Veszprémben, mind Szegeden túl sok a külföldi játékos, néha válogatottak kényszerülnek epizódszerepre. A fiatal tehetségek sem jutnak lehetőséghez, Tatai Péter például a Veszprém kispadjáról lett vébékerettag, s ha nincs Puljezevics Nenad honosítása, fontos szerep jutott volna neki Németországban.
KOVÁCS PÉTER: Ez mind igaz, de akkor mindjárt visszakérdezek: a Szeged és Veszprém nemzetközi kupákban kitűzött céljainak eléréséhez honnan tudna magyar játékosokat szerezni? Az eredménykényszer világában nem három év múlva kell produkálni az edzőknek, hanem azonnal. Ám éppen emiatt nagyon vékony jégen járunk, hiszen kevés a használható ember. A balátlövő például minden országban a legerősebb posztnak számít, négy-öt klasszis közül kell kiválasztania a szövetségi kapitánynak, míg nálunk második embert sem lehet találni.
KÖSTNER VILMOS: Az élcsapatainkban hat-hat, a többi első osztályú klubban minimum két-három idegenlégiós szerepel, s ez mindenképpen magával hozza, hogy a magyar játékosok, főleg a fiatal tehetségek a szükségesnél kevesebb játéklehetőséghez jutnak. Ebben a kérdésben döntőnek tartom az utánpótlás-nevelés hiányosságait. Kevés az olyan fiatal edző, test-nevelő tanár, aki megszállottként, hivatástudatból nevel fiatalokat. A férfiaknál talán Dunaújváros az egyetlen olyan kivétel, ahol saját nevelésű játékosok sora jut lehetőséghez.
Rengeteg gólt kaptunk a szélekről
NS: Nem tudtunk mit kezdeni az ellenfelek klasszis szélsőivel. Az oroszok elleni sorsdöntő csatában a kritikus szituációkban szinte csak szélről talált be az ellenfél, a mindent eldöntő gólt is innen szerezte Eduard Koksarov, de sok gondunk akadt Gyenyisz Krivoslikovval is. A szlovénok szélsői is nagyon „éltek”.
KOVÁCS PÉTER: Ezek nagy része egyértelműen egyéni védekezési hiba. Zárt hatos falat akkor védekezik egy csapat, ha tart a szélsőktől és a beállós teljesítményétől. Vadkerti Attila bizonyos szituációkban túlpörgött, túl sokat akart segíteni. De ez csak a végtermék, megvan, hogy miért alakult ki ez a helyzet. Akadtak meccsek, amikor kevés gólt kaptunk, keveset is lőttünk. Volt, hogy sokat lőttünk, sokat kaptunk. Amikor jó volt a kapusteljesítmény, nem tűntek fel a védekezésbeli gyengeségeink. A szélről kapott gólok mellett több hiba akadt a védekezésünkben.
KÖSTNER VILMOS: Valóban a legtöbb gólt a megszokottól eltérően nem középről, hanem szélről kapta a magyar válogatott. Ennek oka egyrészt védőink rossz pozíciója az átadásoknál, tehát nem a passzoló és a szélsőjátékos közé álltak be, hanem maradtak a vonalon, így besegítéseik, vagy labdaszerzési kísérleteik sokszor sikertelenek voltak. De a szélsőgólok nagy része középső védőink rossz egy-egy elleni védekezésében, illetve a beállósok zárásaiból való rossz szabadulás miatti tempóvesztésből adódtak.
Nincs igazi szellemi vezére a válogatottnak
NS: Az athéni olimpián negyedik helyen végző csapatban ott volt a két „nagy öreg”, Mezei Richárd és Pásztor István. Az ő mentalitásuk, pályán kívüli szerepük sok nehéz pillanaton segítette át a csapatot. A jelenlegi válogatottban viszont nincs ilyen ember.
KOVÁCS PÉTER: Nincs olyan habitusú játékos, aki erre a szerepre alkalmas lenne – a csapatnak képletesen és szó szerint sem volt igazi irányítója. Hiányzott valaki, aki magával ragadta volna a többieket. Talán idetartozik, hogy a kézilabdában ilyen átlövőteljesítménnyel nem lehet kiemelkedő eredményt elérni. Nagy Laci lehetne a vezéregyéniség, rá mindenki felnéz, de ő rossz felfogásban játszik. Egy ilyen adottságú embernek lőnie kellene, nem a betöréseket erőltetni. Fontos még, hogy a vébé nem számtanóra. Egy ilyen kezdés után mitől féltünk, miért számolgattunk?
KÖSTNER VILMOS: Látható volt, hogy a mai válogatottban Nagy László és Gál Gyula a vezéregyéniség, de természetükből fakadóan közel sem olyan határozottak, ami ehhez a szerephez szükséges. Nem olyanok, akik átsegítik a társakat a holtpontokon. Nagy Laci hatással van a többiekre játékával, egyéniségével, de túl jó fiú ehhez a szerephez. Gál Gyuszi a játékban vezér, de bohémabb életfelfogása miatt nem töltheti be ezt a szerepkört. Talán Puljezevivcs Nenad lehetett volna alkalmas erre, de ő épp a rajtra esett be a keretbe. ---- P ---- &
Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik