Európában álmodik a válogatottságról

– Csili vagy gulyás?
– Csili! – felelte habozás nélkül a mexikói középpályás, José Manuel Rivera Galvan, vagy ahogy Kispesten nevezik, Manu, akit most télen szerződtetett a Bp. Honvéd. – Számomra egyértelmű, hogy a mexikói ételeknél nincs jobb a világon. Ezt annak ellenére állítom, hogy az elmúlt hetekben volt szerencsém belekóstolni a magyar konyhába is, és csak elismerően beszélhetek róla.

– Ezt megelőzően sztrapacskából ehette degeszre magát: az ősszel még a Spartak Trnava keretéhez tartozott.
– Tavaly nyáron, miután eljöttem otthonról, két évre köteleztem el magam a szlovák klubhoz, de csak négy hónap lett belőle. Holott jól kezdődött európai karrierem: az első négy meccsen rúgtam egy gólt, és adtam három gólpasszt. A csapatnak azonban már nem ment ennyire jól, aminek az edző itta meg a levét. Az új szakvezetőről hamar kiderült, sem a fiatalokat, sem a légiósokat nem kedveli – no már most alig túl a húszon, mexikóiként nem volt könnyű megfelelni az elvárásainak. Illetve lehetetlen volt. Az elnök legalább rendesnek bizonyult, beleegyezett abba, hogy felbontsuk a szerződésemet.

– És Nagyszombatról már csak egy ugrás volt Kispest…
– November végén kaptam lehetőséget arra, hogy bizonyítsam, helyem van a Honvédban. Két edzőmeccsen léptem pályára, a második után szóltak a vezetők, hogy szükségük van rám. December hetedikén már alá is írtuk a papírokat.

– Honnan indult, és hogyan jutott el Magyarországig?
– Kisebb csapatok után kerültem az Atlashoz, akkor voltam tizenkét éves. Addig csatárként játszottam, ám abban az együttesben a középpályára vezényeltek, mert az edző úgy vélte, irányítóként még nagyobb hasznomat veheti. Később, tizenöt esztendősen már a harmadosztályú bajnokságban szereplő felnőttekkel gyakorolhattam, igaz, a mérkőzéseken nem jutottam szóhoz. Kapóra jött hát a második ligás Pachuca ajánlata, és jól tettem, hogy elfogadtam: két év múlva kiharcoltuk az élvonalbeli tagságot. Sőt a legjobbak mezőnyében is bajnokok lettünk, de be kell vallanom, hogy akkortájt igen keveset játszottam.

– Csak azt ne mondja, hogy az edző a külföldieket favorizálta.
– Pedig így volt. Mexikóban el vannak ájulva a brazil, az argentin és a paraguayi futballistáktól, főleg a „karmesterektől”, alig akad olyan klub, amelyik ne légiósnak adná a mágikus tízes mezt. Ezt megunva döntöttem úgy, hogy Európában próbálok szerencsét. Érdekes, egyre többen gondolkodnak hozzám hasonlóan, manapság már huszonöt mexikói játszik ezen a kontinensen.

– Ki a legjobb közülük?
– Én Rafael Márquezre esküszöm. A Barcelona védőjét tartom a legtöbbre, mind a pályán, mind azon kívül sokat tesz azért, hogy szeressék az emberek. Ő a példaképem. Egyébként az Atlasban időnként együtt edzettünk, amikor felvittek a felnőttekhez. Ő huszonegy volt, én tizenöt. Persze ha megkérdeznék Rafától, ki az a Manuel Rivera, nem biztos, hogy emlékezne rám. Sebaj, az a lényeg, hogy én emlékszem rá.

– Úgy tudom, játszott a mexikói utánpótlás-válogatottban.
– Nem is egyszer! Hivatalosan ötször, kár, hogy a felkészülési mérkőzések nem számítanak. Istenem, ha a nagycsapatba is behívnának!

– A Honvédból nem tűnik egyszerűnek.
– Csakis rajtam múlik. Szövetségi kapitányunk, Hugo Sánchez is figyel rám. Kijelentette, aki Európában profiskodik, előnyből indulhat. Tehát én is. Szóval előbb be kell kerülnöm a csapatba, majd jól kell teljesítenem, aztán meglátjuk…

– Az otthoniaknak mit mesélne a Honvédról?
– A Puskás Ferenc-féle csapatról semmit, mert azt minden mexikói ismeri. A jelenlegi gárdáról pedig annyit, hogy rendkívül kedves emberek alkotják.

– Családja ellátogat első kispesti bajnokijára?
– Sajnos anyagilag nem állunk olyan jól, hogy ezt megengedhessük magunknak. Édesapám remek futballista volt, de ahhoz, hogy minket eltartson, másik állás után kellett néznie. Ő ezt megtette, miattunk felhagyott a focival, és ezért örökké hálás leszek neki. Éppen ezért akarom minél többre vinni, hogy évek múltán segíthessem őket. És akkor már nem lesz kérdés, eljönnek-e a mecscsemre.