Ferencvárosi élet: ez remek kávéház!

A nála kétszer nagyobb piros gumilabdát úgy terelgeti jobbal, hogy szülei majd elolvadnak.
„Focista lesz, az biztos” – állapítja meg a büszke papa, miközben le sem veszi szemét a 15 hónapos Filipről. Szakértőként mondja ezt: Belgrádban addig járt a különböző tanfolyamokra, amíg meg nem szerezte az A-licencet. Ezzel az oklevéllel Magyarországon az élvonalban is edzősködhetne, s mint azt Bojan Lazics elárulja, évek múltán nem is lenne ellenére, ha ily módon „szorulna” a kispadra. De ennyire ne szaladjunk előre, sőt haladjunk visszafelé: nézzük, mi történt 2001 nyarán.

„Előzőleg Óbecsén futballoztam, a város másodosztályú csapatában – kezdi a Ferencváros védekező középpályása, Bojan Lazics. – Akkoriban Várszegi Gábor nem csupán az MTK tulajdonosa volt, az FK Becsej is az érdekeltségi körébe tartozott, így tudta, mire vagyok képes. Azért néhányszor Bognár György, a kék-fehérek vezetőedzője is megnézte, hogyan játszom, és miután neki is tetszett a teljesítményem, az MTK négyéves szerződést kínált. Az első szezon nagyon jól indult, mire eljött a tél, a Zalaegerszeggel szemben tizenegy pontos előnyre tettünk szert. Nem csoda: többek között Hajdu Attila, Illés Béla, Füzi Ákos, Mico Szmiljanics, Goran Jezdimirovics és szegény Zavadszky Gábor erősítette a gárdát. Szóval úgy tűnt, simán megnyerjük a bajnokságot, csakhogy a tavasszal bűn rosszul szerepeltünk, aminek meg is lett a következménye: a ZTE-n kívül a Fradi is megelőzött bennünket. A mai napig bánt, hogy lecsúsztunk az aranyról. Meg az ezüstről…”

A koffeinfüggőségről nem mondana le

Éppen itt tartunk, amikor Filip támadást indít: a labdát a sarokba helyezve a kávés szettet akarja megkaparintani. Édesanyja és édesapja egyszerre ugrik, mintha csak előre megbeszélték volna, a mama a gyereket kapja el, a papa pedig a csészét. A kommentár ezúttal sem marad el: „Apja fia, szereti a kávét.” Tény: mint minden szerb, Bojan Lazics is odavan a feketéért, régebben tízet is megivott egy nap, manapság három-négy a 24 órás adag.

„Nálunk az a szokás, hogy ha valakivel jót akarunk beszélgetni, akkor leülünk egy kávéra – indokolja koffeinfüggőségét a futballista. – Amikor még otthon játszottam, edzés előtt és után is ezt ittuk, ha lett volna rá mód, szerintem közben is lecsúszott volna egy. A kávéról egyébként van egy jó sztorim. A Sopronnal a kétezer-ötös kupadöntőre készültünk, a meccs délelőttjén Pintér Attila edző úgy hirdette meg az átmozgatást, hogy nem kötelező részt venni rajta. Én éltem is a lehetőséggel, igaz, más nem követte a példámat. Ezt látva Antók Zoltán tulajdonos megkérdezte, miért nem edzek, mire én közöltem: este életem eddigi legfontosabb mérkőzése vár rám, csak arra akarok koncentrálni. Rendben, felelte erre Zoli bácsi, akkor igyunk meg egy kávét. No, ezt nem kellett kétszer mondania. Majd abban is megállapodtunk, ha megnyerjük a finálét, a találkozó napján soha többé nem kell edzenem. Nem ezért persze, de öt egyre győztünk, és onnantól fogva én csak néztem, amint a többiek a meccsek felvezetéseként tréningeznek egyet.”

Kellemes emlék a soproni kupasiker

Azért rögzítsük: a középpályás 2003 januárjában került Sopronba. Négyéves szerződését azért nem töltötte ki az MTK-nál, mert a Bognár György helyét elfoglaló Egervári Sándor nem számított rá, így jobbnak látta, ha 220 kilométerrel odébbáll.
„Amikor először szembesültem a soproni pályával, azt gondoltam magamban: te jó ég, hova kerültem, inkább visszamegyek Budapestre. Aztán megszoktam, megszerettem a várost, és már büszke vagyok rá, hogy ott játszottam. És ezt nem csupán a kupagyőzelem miatt mondom, egyszerűen jó volt soproni labdarúgónak lenni. A Pintér Attilával szerzett kupadiadal felülmúlhatatlan produkció volt.”

Ő az a játékos, aki sohasem hátrál meg

A pályán elért sikerek mellett párját is a leghűségesebb városnak köszönheti a légiós: menyasszonyával, Ritával ott ismerkedett meg. Kalandos életút az övék: Filip édesanyja nyírbátori, onnan került Sopronba, a kruseváci születésű családfő a helyi Napredak, a Szutjeszka Niksics, valamint a már említett Becsej és MTK után csatlakozott a bordó-szürkék keretéhez, míg gyermekük – akihez magyarul és szerbül egyaránt beszélnek – az Üllői úti klinikán jött a világra. Ha ezután valaki azt kérdi tőlük, hol az otthonuk, azt válaszolják: Pesten.

„Rita rokonai Nyírbátorban élnek, az enyéim Szerbiában, mi meg, úgy néz ki, Pesten ragadunk. Amikor a Fradi megkeresett, eszembe jutott, gyerekkoromban mindig arra vágytam, hogy neves klub labdarúgója legyek. Persze, hogy igent mondtam, és ezt a különböző problémák ellenére sem bántam meg. Szerb vagyok, nem szokásom meghátrálni. Nem mondom, kemény volt, amikor a nyáron napokkal a rajt előtt derült ki, hogy az NB II-be száműztek minket, ám összeültünk a fiúkkal, s megbeszéltük: maradunk, és visszajutunk! Pénteken aláírtuk a szerződéseket, szombaton megvertük a Jászapátit… Az ősz jól sikerült, nemcsak a csapatnak, nekem is. Amit Gellei Imre kért tőlem, végrehajtottam, alighanem ezért is lehettem kezdő valamennyi meccsen. Szeretek a Fradiban játszani, jó a társaság, nem véletlen, hogy sokukat brate-ként szólítom meg. Ez szerbül annyit tesz, testvér, de nem kell szó szerint érteni. Inkább a barátokra illik, az olyanokra, akikkel az ember szívesen megiszik egy kávét. Vagy kettőt…” ---- A ----