Ránctalanítás vagy generációváltás?

A magyar futballvállalkozások anyagi helyzetét érintő körképünkben Sallói István, a DVTK sportigazgatója arról beszélt, hogy a Közép-afrikai Köztársaságból érkező Kethevoama Foxit „kimondottan” azért szerződtették, hogy idővel jó pénzért továbbadják. Dicséretes, ésszerű, előrelátó elhatározás, ezzel együtt ez a fajta gondolkodás nem általános érvényű a honi viszonyok közepette, mivel a külföldről érkező labdarúgók közül nem egy semmivel sem jobb vagy rosszabb játékos magyar vetélytársánál. Márpedig – a honi FIFA-licences menedzserek által megannyiszor hangoztatott tételből kiindulva, amely szerint a válogatott és a klubcsapatok évtizedes eredménytelensége miatt magyar labdarúgót nem hétköznapi feladat külföldre eladni – ha nem jobb, akkor hová, kinek lehet továbbpasszolni? Kézenfekvő a válasz: házon, azaz országon belül esetleg akad rá vevő, persze még jobb, ha éppen lejár a szerződése. Merthogy pénz (jó) légiósokra sincs: vagy azért, mert egyébként is üres a kincstár – vagy elvből. Ez utóbbi kategóriába sorolható a bajnokcsapat, a DVSC-TEVA, vezetői tudniillik elsősorban a szabad státusú labdarúgókra „utaznak”, másodsorban kölcsönvesznek, s csupán végső esetben vásárolnak ki szerződéséből külföldi, a nemzetközi piac árfekvéseit tekintve amúgy alacsony árú játékost.

Hiba a középszerű külföldiek alkalmazása

Kivételek, azaz értékek mindazonáltal még egy olyan lestrapált futballgazdaságban is felbukkanhatnak, mint amilyen a miénk, példa rá a már említett Foxi vagy az MTK-s Mladen Lambulics esete, aki a Hungária körúti ifjoncok között – legalábbis a kívülálló szemével nézve – egyfajta vezérszerepet is betölt: bizonyos értelemben komikus, amikor éppen egy híresen heves vérmérsékletű náció (szerb) képviselője nyugtatja mérkőzés közben a feldúlt, esetleg túlpörgő Balogh Bélát vagy Rodenbücher Istvánt.
Hogy sok-e a magyar klubok őszi keretében lajstromba vett hatvan külföldi labdarúgó?
Mennyiségében talán nem, a vonatkozó listán ezzel az adattal (és egy mesterségesen felpumpált, 16 csapatot felvonultató bajnokságban) a kontinensen alighanem az utolsó harmadban tartanak bennünket számon, a minőség tekintetében viszont igen. Habár a múlthoz képest az idén annyiban javult a helyzet, hogy a klubok kevesebb vendégmunkásnak köszönték meg idő előtt a „segítségét”, ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül értékemelkedésről lenne szó. Mert mi van, ha „csupán” a bajnokságunk színvonala süllyedt még lejjebb, s a hozzánk érkezők többsége immár megüti a magyar szintet, azaz nem a padon ücsörög?
Ezt nyíltan a legritkább esetben vallják be az edzők és a megszólított egyletek vezetői, ezért Prukner László, a Kaposvár szakvezetőjének önostorozása („...mi is beleestünk abba a hibába, hogy középszerű külföldieket alkalmazunk”) valóságos felüdülést jelent a kibúvókeresések közepette. Megjegyzendő: a be-, illetve felismerés kiszakadhatott volna valamelyik soproni illetékesből is, ugyanakkor viccesen hangzott volna egy paksi vagy rákospalotai elöljáró (egyik egyesület sem alkalmaz külföldit), illetve a győri, az angyalföldi és az MTK-s ügyvezető szájából (ezen kluboknál egy labdarúgóban merül ki a légiósok „hada”).
A Paksnál, illetve Lengyel Ferenc vezetőedző e témában adott, oldalt (is) olvasható nyilatkozatánál érdemes csöppet elidőzni.
„Nincs annyi minőségi tehetség, akivel fel lehetne tölteni a csapatok kereteit. Ameddig nincs változás ezen a téren, a légiósok is nagyobb teret nyerhetnek Magyarországon” – vonta össze a fiatalok–légiósok kérdést a Dunaferr-rel 2000-ben játékosként bajnoki címet szerző tréner, mintegy válasszal is szolgálva az erőteljes (erőszakos?) fiatalítás mindenekfelettiségében hívők hadának: a fiatalság nem érdem, csupán állapot.

Szakemberekre kell bízni a csapatépítést

Nyilvánvaló: az MTK-modell, amelyben nemcsak a jövő, hanem a jelen is a „kölyköké”, nem egyszerűen tetszetős – a futballakadémia vendégszobái szinte állandóan foglaltak, angolok, hollandok, olaszok tanulmányozzák az agárdi szisztémát –, de bizonyos szempontból eredményes is, Garami József tizen- és alig huszonévesekből felépített csapata 17 forduló után ugyanis az élen áll a bajnokságban.
Hogy ez miért csak részsiker?
Mert a direkt üzleti szándékkal létrehozott intézményből egyetlen „fióka” sem röppent még ki nyugati klubhoz, vagy a masszívan növekvő felvásárlóerejű keleti – ukrán, orosz – végekre (az Internazionale állományába tartozó Filkor Attilától nem az üzleti terv szerint vált el az MTK). Mindamellett mielőtt a fiatalok elárasztanák a honi csapatokat, azt sem árt megemlíteni, hogy az agárdi projekt nem két héttel ezelőtt indult, s Várszegi Gábornak sem néhány tízmillióját emésztette fel a beruházás. Ergo: az MTK-s „boom” nem véletlen, a generációváltást nem a kényszer szülte, hanem aprólékosan kidolgozott s nem mellékesen végig is vitt koncepció rejlik mögötte.
Mire volt szükség hozzá?
Először is minőségi alapanyagra, pályákra, valódi edzők-re, akik nemcsak szakmai, hanem tényleges pedagógusi munkát is végeznek – összegezve: hitre, rátermettségre, munkára és persze rengeteg pénzre. Újpesten és Győrött is felismerték a játékosnevelés jelentőségét, előnyeit – például a külföldi futballisták nyakló nélküli szerződtetésével szemben –, csakhogy éppen e két csapat bajnoki hullámvasutazása bizonyítja a legtökéletesebben, milyen komplikációkkal és mellékhatásokkal járhat a nem teljesen ad hoc módon, de végeredményben átmenet nélküli vérfrissítés. Elvileg ez szakma, amelynek megvannak a maga mesterei, iparoslegényei és kontárjai (vezetők, edzők és játékosok között egyaránt), ám folytonos gyakorlás, továbbképzés és a legutolsó technikák megismerése, elsajátítása nélkül az utóbbiak között a pancserek idővel többségbe kerülnek, ami persze azt váltja ki, hogy a vevő (a szurkoló) nem kér a portékából (azaz nem megy ki a stadionokba a mérkőzésekre).

Ideig-óráig hat a szemfényvesztés

Nagyjából így fest manapság itthon a helyzet, amelyen pusztán a tinédzserek előtérbe taszigálásával nem lehet változtatni. Ha valamiben, ebben a kérdésben feltétlenül azonos szólamot fúj a trénerek kara, miszerint a fiatalítás csakis ésszerű keretek között vezethet eredményre. Egyébként meg nincs is más választásunk – mondják szintén egyhangúlag, olykor vállaltan, más esetben név nélkül. Mindenesetre az illetékesi takaródzás a zöldfülűekkel, a szemfényvesztés csak ideig-óráig hat. Mint a botox: néhány tűszúrás, és eltűnnek a ráncok. Bizony, de csupán néhány hónapig.
A kezelés többször alkalmazható – fiatalabbak viszont nem leszünk tőle.

---- Garami József, az MTK Budapest szakmai igazgatója
„Sok fiatal labdarúgó tűnt fel a másodosztályban is. Ha továbbra is játéklehetőséget kapnak, egy-két éven belül sokat fejlődhetnek. Nem csak az MTK-nál vannak tehát tehetséges futballisták.”

Miroslav Beránek, a DVSC-TEVA vezetőedzője
„Talán valami megmozdult a magyar utánpótlás-nevelésben. Példaként említeném az MTK-t. Az idegenlégiósokról annyit: szerződtetésük csak akkor ajánlott, ha hasznára vannak az együttesnek.”

Simon Antal, a Zalaegerszeg vezetőedzője
„A fiatalítást a válogatottnál és egy-két klubnál túlzásba viszi néhány vezető. Nem a kort kell nézni, inkább azt, ki jó és ki rossz játékos. Csak azért ne hozzunk Magyarországra futballistákat, mert olcsóbbak.”

Valére Billen, az Újpest vezetőedzője
„A szándék dicsérendő, még akkor is, ha esetleg kényszerűségből helyezik előtérbe a fiatalokat, de a beépítésük nem megy egyik meccsről a másikra, csak fokozatosan lehetséges, így vezethet eredményre.”

Németh Zoltán, a Fehérvár pályaedzője
„A fiatalok jó esetben érdemeik miatt, olykor viszont kényszerből kerülnek reflektorfénybe. A légiósok? Csak a magyar játékosnál jobbat szabad igazolni. Akad itthon néhány, akinek nem itt lenne a helye.”

Csank János, a Diósgyőr vezetőedzője
„Hatalmas hiba, ha azt hisszük, egy fiatal játékos az élvonalban tanul meg futballozni, de nekik is lehetőséget kell adni, hogy tapasztalatokat szerezzenek. Mindenkinek végig kell járnia a ranglétrát.”

Mészöly Géza a Vasas vezetőedzője
„A fiataloké a jövő, csak rengeteget kell foglalkozni velük. A télen újabb két fiatalt hozunk fel a junioroktól, de a légiósok kipróbálásáról sem mondtunk le. Marius Unierzyski igazi erőssége a csapatnak.”

Keszei Ferenc a PMFC-Pécs Plaza vezetőedzője
„A harmincas keretünkből tizenöten huszonhárom év alattiak. Az ifjúsági csapatból felhozott labdarúgóknak több idő kell, hogy felvegyék a ritmust. Külföldiekre továbbra sem szeretnénk támaszkodni.”

Sisa Tibor a Tatabánya vezetőedzője
„Nálunk kényszerűségből játszanak külföldiek, nincs olyan választási lehe-tőségem, mint az MTK-nak. Jó játékosokat kell idehoznunk, velük fel tudjuk venni a versenyt az erősebb csapatok ellen is.”

Selymes Tibor a Sopron korábbi edzője
„A fiatalításra fektetném a legfőbb hangsúlyt, de csak akkor, ha keményen megdolgoztathatnám őket. Ezeknek a fiataloknak meg kell tanulniuk, milyen a valóban megfeszített tempójú munka.”

Pajkos János, a Győr korábbi vezetőedzője
„Nem lehet nagy kívánalmakat támasztani a rutintalan játékosokkal szemben. Vincze Ottót és Mátyus Jánost fiatalokkal kellett helyettesítenem, ám ők nem tudtak megbirkózni a feladattal.”

Supka Attila a Bp. Honvéd vezetőedzője
„Szükség van a tehetségekre és használható légiósokra is, de az nem megenged-hető, hogy csak az egyiket favorizáljuk. Meg kell találni a tökéletes egyensúlyt, amelyből kizárólag a csapat húz hasznot.”

Aczél Zoltán a REAC vezetőedzője
„A REAC-nál a jövőben sem tervezünk külföldről igazolni. Egykori utánpótlás-edzőként támogatom a fiatalítást, csakhogy a sorozatos kudarcok akár tönkre is tehetik a tehetségek pályafutását.”

Prukner László a Kaposvár vezetőedzője
„Kevés a játékos, sok fiatal úgy játszhat az élvonalban, hogy szinte nem tett érte semmit. A légiósok foglalkoztatása kényszerpálya, mi is beleestünk abba a hibába, hogy középszerű külföldieket alkalmazunk.”

Gergely Károly a Dunakanyar-Vác vezetőedzője
„A fiatalítás híve vagyok, de ésszerűen kell csinálni. Szegény ember vízzel főz, ha Vácott feltűnik egy tehetség az ifiknél, szinte azonnal a felnőttek között találhatja magát, rutintalanul.” ---- Ha valaki, az U21-es válogatott szövetségi edzője, Róth Antal igazán tisztában van azzal, hol tart a magyar labdarúgás közvetlen utánpótlása az európai riválisokhoz képest. A Pécsi MSC és a Feyenoord korábbi 29-szeres válogatott védője immár öt esztendeje irányítja a fiatalokból álló nemzeti csapatot, azaz napról napra szembesül azzal, milyen a felkészültségük a honi futballistáknak.

„Ha arra gondolok, hogy annak idején a nyolcvanegy–nyolcvankettes korosztályból alig négyen-öten jutottak rendszeres játéklehetőséghez az első osztályban, majd a nyolcvanhármas-nyolcvannégyes állománynál végre versenyhelyzet alakult ki, és még a kispadra is stabil élvonalbeli játékosok jutottak, elmondható, öt év alatt sokat változott az aktuális U21-es válogatott – mondta Róth Antal. – Mondanom sem kell, ez egyfajta minőségi különbséget jelentett a két csapat között… Egyébként mindkét korosztállyal olyan meccseket tudtunk játszani, hogy győzelmi esélyünk volt az aktuális ellenfelekkel szemben, és ez örömteli. Nagyon sok múlik azon, milyen munka zajlik a klubokban, fontos a mentális stabilitás, amelyhez rendezett, nyugodt háttér kell. Mindegyik labdarúgó sorsa egyéni, sok mindennek egyeznie kell ahhoz, hogy a fejlődésük töretlen maradhasson. Nagy veszélyforrásnak tartom, hogy a fiatalok mindenáron külföldre akarnak menni, mert bár a feltételek másutt sokkal jobbak, ott kerülnek csak igazi versenyhelyzetbe. Az lenne szerencsés, ha itthon is rivalizálásra kényszerítenék egymást a futballisták, akkor ugyanis külföldön nem érné őket meglepetés.”

Ami pedig a légióskérdést illeti, Róth Antal szerint mindegyik klub helyzetét külön kell értékelni. Ahol késésben van az utánpótlás-nevelés, ott jönnek a légiósok, de jó lenne, ha a csapatoknál ráébrednének, a saját nevelésű fiatalok beépítése olcsóbb megoldás. Amúgy – tette hozzá Róth Antal – az olyan légiósra, aki magasabb színvonalon játszik, konkurenciát teremt, igenis szükség van. ---- Halmai Gábor pályafutása derekán éveken keresztül légióskodott külföldön, meghatározó játékos volt a belga és az izraeli bajnokságban is, így érdekes lehet a véleménye: miként látja a Magyarországon szereplő légiósok helyzetét, illetve mit gondol arról, hogy az utóbbi időben egyre több fiatal szerepel a hazai első osztályú együttesekben?

„Magyarországon szegények a klubok, nem tudják megfizetni a minőségi külföldi labdarúgókat, így az olcsónak számító és értelemszerűen a futballról kevesebbet tudó játékosok kerülnek ide – mondta Halmai Gábor. – Ma már egyre inkább tendencia, hogy nálunk is kezdik a csapatba építeni a fiatalokat, más kérdés, hogy az MTK-nál például tudatosan teszik ezt, másutt pedig kényszerből. Egyébként sohasem sarkítanám fiatalokra és öregekre vagy mondjuk hazai labdarúgókra és légiósokra a kérdést, hogy kire van szükség… Annak kell játszania, aki többet tud, aki húzóemberré tud válni. Amikor külföldön futballoztam, eltérő tapasztalatokat szereztem Belgiumban és Izraelben. Előbbi országban akadtak furcsaságok, hiszen például nem értettem, egy klub miért ragaszkodik mindenáron az afrikai játékosokhoz, feltételezem, visszásságok is akadtak, ugyanakkor Izraelben csak azt vették meg külföldről, aki húzóembernek érkezett, akitől tanulni tudtak az ottani fiatalok.”