„Nem akarok megfutamodni”

Csaknem kétórás tanácskozás után elköszöntek Bozsik Pétertől.
Azt persze mindjárt szögezzük le: nem „úgy”, ahogyan sokan gondolják, hanem egy laza „Szervusz, Petikém!”-mel. A szövetségi kapitány leváltásáról ugyanis szó sem esett a Magyar Labdarúgó-szövetség székházában tartott rendkívüli szakmai ülésen. Egy héttel a magyar válogatott talán legcsúfosabb kudarca után (emlékeztetni aligha kell bárkit is a Málta elleni 2–1-es vereségre) tudniillik összetrombitálták a „krémet”.

Aki számít, helyet foglalt a második emeleti tárgyaló kerekasztala körül (a bútordarab előnye, hogy legalább szemtől szemben hangozhattak el a kritikák...): Kisteleki István elnök, a két alelnök, Nemes Ferenc és Dunai Antal, Bozsik Péter, Détári Lajos szövetségi edző, Magyar Zoltán menedzser, Mészöly Kálmán, valamint az utánpótlásvonalat képviselő Nyilasi Tibor, Róth Antal, Várhidi Péter, továbbá az edzőképzést vezető Bicskei Bertalan és Baranya István, és végül, de nem utolsósorban a játékvezetők főnöke, Vágner László. A résztvevőknek volt mit kivesézniük: a fél ötkor kezdődött ülés nem sokkal fél hét előtt ért véget.
Még mielőtt az autójába ült volna Bozsik Péter, készségesen nyilatkozott a Nemzeti Sportnak.

– Nem lehetett túl kellemes a beszélgetés...
– Vészesnek azért nem mondanám – felelte a szövetségi kapitány. – Átbeszéltük a Máltán történteket, miközben szóba került múlt, jelen és jövő egyaránt.

– Azért csak megizzasztották, nem? Az össznépi gyűlés előtt Kisteleki István irodájába volt hivatalos: mi publikus a négyszemközti eszmecseréből?
– Az elnök úr egy hete kérte tőlem, hogy írásban készítsem el a beszámolómat az elvégzett és az elvégzendő feladatokról, s most elsősorban ezekről esett szó. Részletekbe, ha nem haragszik, nem bocsátkoznék, ezzel megvárnám a jövő csütörtöki elnökségi ülést, amikor is alaposan kiértékelik az anyagot.

– A közvéleményt talán nem is az elemzése foglalkoztatja leginkább, hanem az, hogy lemond-e.
– Kavarognak bennem az érzések, még sok minden elképzelhető...

– Egy ilyen csúf kudarc után sokan elvárnák, hogy legalább felajánlja a távozását.
– Két oka van, hogy ezt nem tettem meg. Egyrészt az, hogy elindultunk egy úton, szerintem az első lépések biztatóak is voltak, s nem vagyok benne biztos, hogy most meg kellene állnunk. Másrészt pedig nem vagyok az a típus, aki egykönnyen feladja, azaz nem akarok megfutamodni! Akadnak nehézségeink, ez tagadhatatlan, de egyelőre nem érzem úgy, hogy fel kellene állnom.

– Milyen nehézségekre gondol?
– Arra, hogy valóban találok-e húsz-huszonöt olyan játékost, aki alkalmas nagy feladatok megoldására. Sajnos, az elmúlt időszakban azt állapíthattam meg, hogy a mentalitás terén vannak problémáink. És még mielőtt bárki félreértene: ez az én hibám.

– Dárdai Pál éppen a Nemzeti Sportban fogalmazta meg, hogy talán képességbeli gondokkal is küszködik a csapat.
– Olvastam, amit Pali nyilatkozott, de én nem ezt a mondatát ragadnám ki, hanem azt, hogy „nem edző, hanem pszichológus kell az együttes mellé”, illetve edző is... Igyekeztünk sokat foglalkozni a játékosok lelki problémájával, de amikor azt tapasztalom, hogy a játékos, aki Új-Zéland, Anglia vagy éppen Bosznia-Hercegovina ellen jól tud passzolni, Máltán már rossz helyre adja a labdát, akkor azt mondom, nem képességbeli, hanem pszichés bajai vannak.

– A napokban miért kerülte a nyilvánosságot? Nem gyávaság kikerülni a kérdéseket, elbújni a súlyos problémák elől?
– Nem bujkáltam, csak egyszerűen úgy éreztem, hogy annál többet, mint amit a kétségkívül gyalázatos máltai mérkőzés utáni napon nyilatkoztam, nem tudnék mondani. Hatalmas csalódottság van bennem még ma is, szinte mindennap hajnali ötkor arra ébredek, hogy a La Valletta-i meccsről álmodom. És, ha már álom... Máltát álmunkból felkeltve is meg kellett volna vernünk, s hogy ez nem így történt, azért engem mint szövetségi kapitányt terhel a legnagyobb felelősség.

– Gyakorlatilag minden létező fórumon a távozását követelték, követelik. Találkozott-e olyan emberrel, aki a folytatásra biztatta?
– Nem is kevéssel. A rokonaim, a barátaim, az ismerőseim egytől egyig arra biztattak, hogy ne adjam fel.

– Tehát minden marad a régiben?
– Remélem, nem... Bízom benne, hogy lesznek változások. Új arcokra biztosan szükség lesz, mert egy ilyen kudarc után muszáj változtatni. Ettől függetlenül bízom benne, hogy megyünk tovább a már megkezdett úton...

---- V ---- A