„Mi öregek lettünk?”

– Bár már négy nappal túl vagyunk az újabb sokkon, azért érdekelne: ott, a máltai stadion szó szerinti kis padján miként élte meg az összeomlást?
– Kiabáltam, ugráltam, próbáltam visszatartani a fiúkat a második félidőbeli ész nélküli rohanástól, de igazából egy edző ebben a helyzetben már tehetetlen – mondta Détári Lajos. – Ismertük Máltát, tudtuk, milyen rendszerben játszik, a széleken vezetett támadásuk után akartunk gólt rúgni az ellenfélnek, ám hiába volt Torghelle Sándor fejese, Michael Mifsudot nem tudtuk tartani.

– Egyetlen máltai futballista képes megszégyeníteni tizenegy magyart?
– Természetesen ez nagyon sarkított megfogalmazás, de azzal nem vitatkozom, hogy Mifsuddal nem tudtak mit kezdeni a védők. És bár a több helyen megjelentekkel ellentétben igenis volt taktikánk, ugyanakkor azt el kell ismernem, hogy a második félidőben a kiállítás miatt túl sok nem valósult meg belőle.

– Ekkora zavart okoz a magyar válogatottnak az, hogy Málta ellen eggyel kevesebb emberrel kell játszania? Nem lehet legalább elviekben felkészülni az ilyen esetre?
– Fel lehet készülni egy karambolra?

– Szerintem nem ugyanaz a kategória.
– Még egyszer mondom: nem érzem, hogy a taktika vagy a feltérképezés elmaradása miatt hibásak lennénk. Biztos, hogy nekünk, edzőknek is megvan a felelősségünk, de arra nem tudunk senkit felkészíteni, hogy ha egy szabadrúgásnál már jóval az elvégzése előtt kirohan az egész máltai védelem, és lesre állít bennünket, akkor legközelebb ne sétáljunk bele bután ugyanabba a csapdába.

– De miért vagyunk buták?
– Ezt kérdezem én is…

– És semmi válasz?
– Lehet, hogy senki sem verte bele fiatalkorukban a játékosok többségébe, hogy gondolkodjanak, és éljenek együtt a szituációkkal, de lehet, hogy egyszerűen csak a stressz hozza ki belőlük a hibákat.

– Mi vagy ki stresszeli ezeket a játékosokat? Az újságírók, a szurkolók, esetleg saját maguk?
– Az egész közeg. Nézze meg, kikaptunk Máltán, és mindenhonnan csak azt hallom, hogy itt a világvége.

– Persze, hogy ezt hallja, mert itt van.
– Szégyen és gyalázat, ami történt. Azonban ne felejtsük el, hogy elég hátul kullogunk a világranglistán, és mi Bozsik Péterrel sohasem mondtuk, hogy világverő csapatunk lenne. Úgy éreztem, főként a grazi győzelem után, hogy valami elindult, de az utóbbi két mérkőzés kétségtelenül mindent lerombolt. Megérdemeljük a kritikát, elfogadom az újságírók és szurkolók véleményét, de könyörgök, azt azért ne mondják, hogy fiatal labdarúgók és fiatal edzők kellenek. Két hónap alatt mi öregek lettünk?

– A pályán azért jobban kitűnik a kor. Legközelebb négy év múlva, kétezer-tízben juthat ki a magyar válogatott nagy tornára, és a játékosok egy része addigra bőven harminc fölött lesz.
– És kit hívjunk be a keretbe? A tizenkilenc éves Dzsudzsák Balázst és Hrepka Ádámot vagy a tizenhét éves Németh Krisztiánt? Netán a tizenhat esztendős Simon Andrást? Azért tizenhat évesen ne játsszon már senki a válogatottban! Ám ha tényleg az a kívánság, hogy hat-nyolc év múlva ütőképes csapatunk legyen, akár bele is vághatunk. Csak akkor senki se lepődjön meg, ha addig mondjuk kétszer-háromszor utolsók leszünk az aktuális csoportban.

– Vagyis mehet tovább minden, mint ahogy az elmúlt húsz évben ment? Már ne is háborogjunk, ha éppen olyan csapat alázza meg játékban a magyar válogatottat, amely tizenhárom éve nem nyert tétmeccset?
– Háborogjunk, szégyenkezzünk, zokogjunk, de utána higgadjunk le. Várjunk néhány napot az értékeléssel. Legyen meg az az egy hét, hogy átgondolhassuk az elmúlt két meccs tanulságait. Először mindenkinek magába kell szállnia.

– Ez kinek szól?
– Mindenkinek. Nekem is, másnak is.

– Eddig még egyetlen válogatott játékost sem említettünk név szerint. Mintha egy óriási massza lenne az egész magyar válogatott, amelyből nem lehet sem fölfelé, sem lefelé kilógni. Nem túl kollegiálisak önök a labdarúgókkal, hogy nyíltan senkit sem kritizálnak? Emlékszem, az előző ciklusban azért hallottunk néhány dörgedelmes szózatot Lothar Matthäustól…
– Sosem tagadtam, hogy játékospárti vagyok, miként a szövetségi kapitány is az, és nem érezzük úgy, hogy nekünk a nyilvánosság előtt kell bántanunk vagy dicsérnünk valakit.

– De nyugtasson meg: legalább Máltán a meccs után zengett az öltöző.
– Nem volt rá szükség. Egyetlen játékos sem nevetgélt, mindenki szégyenkezve és megtörve jött le a pályáról. Rossz pedagógia lett volna, ha ott mi, edzők elkezdünk üvöltözni. Beszélgettem velük a meccs után, és elmondtam a játékosoknak, amit most is elmondok: attól, hogy valaki rosszul csúszott be, vagy lemaradt a csatárról, a szememben még ugyanolyan nagyszerű ember, mint két órával előtte.

– Kétségtelen, szimpatikus hozzáállás, de ugyanilyen szimpatikus lett volna, ha a meccs után lemond a teljes szakmai stáb. Tekintve, hogy soha ilyen rosszul nem kezdett még magyar válogatott Európa- vagy világbajnoki selejtezősorozatot, ez az etikus lépés.
– Amit felvetett, természetesen azt is át kell gondolni, bár gyávaságnak tartanám. Én is úgy érzem, sohasem volt még ilyen mélyen a magyar futball, de ha jól megnézzük az ellenfeleket, be kell látnunk: a törökök és a norvégok elleni pontszerzésben legfeljebb reménykedni lehetett, Boszniában bravúros eredményt értünk el, Máltán pedig szégyenteljeset. A máltai meccs az, ami teljességgel elfogadhatatlan és megmagyarázhatatlan.

– Félve jegyzem meg: a bosnyák és a szlovák kapitány is egyetlen rosszul sikerült meccs után mondott le.
– Ne haragudjon, ez nem érdekel. Mindenki saját maga eldöntheti, mit tesz ilyen helyzetben. Ők a lemondást választották, mi pedig a további munkát. Sem magamat, sem pedig Bozsik Pétert nem olyan embernek ismerem, aki megfutamodna.