„Szeretnék mindig robogni”

Egy kicsi, szőke férfi tűnik fel a távolban. Pillanatról pillanatra jobban látszanak körvonalai, hiszen fut, méghozzá nem is lassan. Amikor már egészen közel van, kiderül, optikai csalódás áldozataivá váltunk, a valóságban nem is olyan kicsi. Alacsony, de vállai szélesek, talán magát a földgolyót is elbírná, mint Atlasz. Ilyesmivel azonban nem foglalkozik, hiszen ember ő, ízig-vérig ember, a neve: Vajda Attila.

Az athéni olimpia bronzérmese, kenu egyesben a jelenlegi legjobb magyar az augusztus 17-én kezdődő szegedi világbajnokság helyszínén, a Maty-éri pálya mellett fut, így kíséri társát, aki néhány méterrel odébb, a vízen lapátol.

„Már csak kétszáz méter! Gyerünk, kitartás, mindjárt vége, csak még egy kicsit, ne add fel, gyerünk! Ez az! Megvan! Szép volt!” – így biztat és dicsér. Akinek jó a memóriája, ezt hallva azon tűnődik, neki vajon ki segített, ki adott lelkierőt és lendületet akkor, amikor nagy bajban volt? Mert a közelmúltban nagy bajban volt, nem vitás.

A szolnoki első válogatón mindhárom távon győzött, és erre készült a szegedi második kvalifikáción is. Június 23-án, pénteken az előfutamok után belvárosi albérlete felé vette az irányt, de a lakásba már nem jutott be. Az óriási felhőszakadás, a lezúduló esővíz csúszóssá tette a kapu előtti területet. Vajda Attila papucsban volt, megcsúszott, beleesett az ajtóba, az üveg szétszabdalta a bokáját, elvágta az ínszalagot és az artériát. Száz emberből kilencvenkilenc ebben a helyzetben elájul vagy pánikba esik, elterül, elvérzik – és meghal. Neki azonban a felsoroltak közül egyik „megoldás” sem volt szimpatikus, egyébként sem ájulós típus. Bekopogott a szomszédos szolárium ajtaján, kért egy tisztának tűnő rongyot, és amikor a segítségére siető szomszéd hívta a mentőket, ő bediktálta a kész diagnózist a diszpécser kisasszonynak.

„Tanultam anatómiát, ezért viszonylag képben vagyok” – magyarázta később.
Azonnal megműtötték, a háromórás operáció másnapján kórházban, harmadnap pedig a szülői házban fogadta látogatóit, szüntelenül mosolygott, és közölte:

„Voltam már jobban is, de nem panaszkodom. Már tudatosult bennem, hogy valószínűleg ki kell hagynom az augusztusi, hazai világbajnokságot. Nem örülök neki, ez a legenyhébb kifejezés, de azt mondom, inkább most legyek ilyen állapotban, mint a pekingi olimpia előtt ötven nappal.”

Optimista. A mosoly sem valamiféle erőltetett póz eredménye, hanem az érzelmek őszinte kifejezése. Depresszióról szó sem volt, reménykedésről annál inkább.
„Hamarosan talán eldobhatom a gipszet, és ha Angyal Zoltán szövetségi kapitány tartja magát ahhoz, amit nyilatkozott, és augusztusban tényleg ad esélyt pótválogatóra, akkor még a vébén is indulhatok” – közölte néhány nappal a baleset után.

Angyal Zoltán nem bolond és nem is vak. Annál inkább kiváló szövetségi kapitány, akinek fontos, hogy a lehető legerősebb csapatot nevezhesse az aktuális versenyre. Főleg, ha hazai világbajnokságról van szó. Miután a racicei Európa-bajnokságon a Vajdát helyettesítő Joób Márton be sem jutott a döntőbe, a szakvezető elszánta magát.

„Elmentem Szegedre, megnéztem Attilát – mondta a kapitány. – Pályát teljesített, és nagyon jó időt lapátolt. Magabiztosan evezett, ami meggyőzött, hogy őt kell indítanom a szegedi világbajnokságon.”

Mint a mesében, a hős megkapja a nagy lehetőséget.
„Boldog vagyok, hogy végül így alakult a sorsom – mondta a már hetek óta edzésben lévő Vajda Attila. – Augusztus elején már 3:52-t lapátoltam, ami biztatónak mondható, hiszen az Európa-bajnokságot, hasonló időjárási viszonyok között 3:54-gyel nyerte meg a román versenyző, Florin Mironcic. Persze nem mérvadóak ezek az összehasonlítások, ám nekem mindenképpen önbizalmat ad, hogy látom, kezdek a régi lenni. Nagyon feldob, hogy végül csak összejött ez a világbajnokság, hiszen szegediként az egyik legnagyobb álmom teljesül az indulással.”

De ki adott neki erőt, segítséget, lendületet? A barátai, a családja, a sporttársai, és legfőképpen ő maga, a benne élő optimizmus.
A futás után kifújja magát, és ahogy mindig, most is jókedvűen, mosolyogva mesél.

„Egy kicsit fáradt vagyok, de ez csak amiatt van, mert fiatal korom ellenére frontérzékeny vagyok – mondja a pálya melletti étterem teraszán. – Az edzésterveinket a visszatérésemkor teljesen át kellett írni, nagyon jó, hogy nem kényszerültem szétlövésen részt venni, az megint mindent borított volna. Szeretnék mindig robogni, de az edzőm visszafog, nehogy túlpörögjek. Örülök, hogy ezer méteren indulhatok, ez az a táv, amelyen menet közben át lehet gondolni a helyzetet, nem kell kapkodni.”

A hazai pálya Attila számára szó szerint értendő, hiszen családjával együtt születése óta Szegeden él.
„A barátaim közül néhányan sajnos nem tudnak kijönni a versenyre, mert dolgoznak, de a szüleim itt lesznek – újságolja boldogan. – Még anyukám is kijön, pedig ő ritkán lát engem a helyszínen. Az igazság az, hogy egyrészt nagyon babonás, másrészt ilyenkor nem tudja magában tartani az érzelmeit és kiabál.”
Kedves Vajda mama! Kiabáljon, amilyen hangosan csak tud, kívánjuk, hogy legyen rá oka, mert ha valaki, az ön fia megérdemli a dicsőséget ezen a világbajnokságon.

Ott lehet a dobogón
„A csodálatos olimpiai harmadik hely után egy évvel Attilának a fejébe szállt a dicsőség, elhízott, és csak a mezőny hátsó felében jutott neki hely – mondta Angyal Zoltán, a magyar válogatott szövetségi kapitánya. – Sokat beszélgettem vele tavaly is, és boldog voltam, amikor az idén, a szezon elején csupa jót hallottam felőle. A duisburgi Világkupán és a hazai válogatón magam is meggyőződtem róla, hogy újra kiváló formában van. A balesete után néhány héttel láttam, hogy jó időt evez. Ismerve kivételes versenyzői képességeit, kockázatot vállalva ugyan, mégis nyugodt szívvel szavaztam neki bizalmat, így visszakerült a világbajnoki csapatba. Nyilván nem lesz tökéletes állapotban, de ott lehet a dobogón!” ---- A ----