A magyar induló

Az Angliából származó hagyományoknak megfelelően a FIFA az idei világbajnokságra is kiadta az úgynevezett hivatalos programfüzetet, amely nem más, mint egy közel kétszáz oldalas, gyönyörű magazin, benne a résztvevők, a helyszínek, a játékvezetők minden adatával, továbbá interjúkkal. Aki eljutott a vb-re, annak „illett megvennie” a tíz euróba kerülő brosúrát, amelyet mindenütt árusítottak Németországban, s a meccseken az összes VIP-vendég megkapta. Angol nyelvű verzióját az egyik találkozó előtt megvásároltam, aztán majdnem elejtettem… Mert Sepp Blatter és Franz Beckenbauer köszöntője után így kezdődik az első cikk: „Márai Sándortól való a mondat: Csak az ember olvas. Az én mondatom így szól: Csak az ember futballozik.”

Előbb volt focista, mint író

Az írás fölött a cím: „Mi, a történet szereplői – írta Esterházy Péter.” És az író fényképe mellett rövid szöveg: „A cikk szerzője Budapesten él, az egyik legismertebb kortárs magyar író, családregénye, a Harmonia caelestis számos díjat nyert, köztük a német könyvvásár Béke-díját 2004-ben.”

Az angol szöveg is élvezetes, de idézni nyilván csak az eredetit szabad. Így folytatódik hát a vb látogatóinak olvasmánya:
„Szívesen mondogatom, hogy én előbb voltam futballista, mint író. Nem emlékszem olyan időre, amikor nem futballoztam volna. (…) Íróként azt a mondatot tanultam meg, hogy a világon minden avégből létezik, hogy könyv váljék belőle. De gyerekként azonnal tudtam, hogy minden azért történik, hogy utána focizni lehessen. Azért van az éjjel és azért van a reggeli és azért van az ebéd, és azért van vasárnap délelőtt a mise, és hétköznap az iskola – hogy mindez véget érjen, és kimenjünk végre az állomás előtti rétre (amely ugyan még megvan, de persze mára már bekerítették), és ott egészen addig focizzunk, míg meg nem jelennek a szülők (anyánk hamarabb, apánk később), és haza nem parancsolnak. Az iskolában az órák is azért vannak, azért teremtette őket az Úr, matematikaóra, kémiaóra, irodalomóra, hogy azután szünet legyen, azt pedig azért teremtette az Úr, hogy akkor ottan focizzunk, és ha ezt előbb-utóbb megtiltják, (…) akkor a kőfal tövében dekaversenyt szervezzünk, ülő dekaversenyt, mégpedig gesztenyével, ki tud többet ülve dekázni gesztenyével, így aztán e sorok írója éveken át evvel egészítette ki kevéske zsebpénzét.”

Januárban Németországban rendeztek egy nagy kulturális találkozót a közelgő világbajnokság jegyében, s Esterházy Pétert is meghívták más neves írókkal együtt. De ott volt a vb szóvivője, Markus Siegler, s a FIFA más képviselői is, és tőlük érkezett a kérés: a magyar író írjon egy esszét a hivatalos programfüzetbe.
„Két focizás közben nem volt semmi, nem történt semmi, nem létezett a világ. Hozzá kell tennem, hogy én mindeközben unalmas jó tanuló voltam, gyanús osztályelső – és ezt épp az osztálycsapatban betöltött kardinális szerepem miatt bocsátották meg nekem.
(…) A kérdést, hogy miért épp futballozni kezdtem, soha nem tettem föl magamnak. Amiképpen több millió gyerek szerte a világon szintén nem tette föl. A kérdés nem létezett, mert a választás nem létezett. (Ez azért túlzás. Ez már része a focimítosznak vagy inkább mítosz-játéknak: az ember futballozó teremtmény. A női ember pedig olyan teremtmény, aki nem érti a lesszabályt. – E helyt kérek ünnepélyesen bocsánatot a női teremtményektől…)”

Honorárium: jegy a fináléra

Ez az Esterházy-szöveg egyébként még nem jelent meg magyarul, legföljebb egyes elemei a szerző más „focis” műveiben. Az NS azonban megkapta az írótól az eredeti magyar cikket, s a felhatalmazást, hogy idézhetjük. Cserébe azt az illetlen kérdést szegeztük a Kossuth-díjas írónak, hogy vajon a FIFA jobban fizet-e, mint az irodalmi lapok… Összegszerű választ nem kaptunk, de azt sikerült megtudnunk, az alkuban néhány meccsbelépő is szerepelt, a FIFA a döntőre is meghívta a magyar művészt, aki el is utazott Berlinbe. Oda, ahol egyébként sikerrel szerepel az itt márciusban megjelent könyve, az „Utazás a tizenhatos mélyére”, amelynek témája (egyebek mellett persze) ugyancsak a futball.

„Azt hiszem, a foci azért lehet világjáték, mert egymással ellentétes dolgokat képes természetes módon egyesíteni, a játék egyszerű, mindenki játszhatja, és követhetetlenül bonyolult, ki tudná kitalálni (pedig a lelátón aztán igazán okosak vagyunk, mindent látunk és mindent jobban látunk), hogy mit tesz a következő pillanatban Ronaldinho, a foci észjáték és a test játéka, finom, mint Rilke, durva, mint Balzac (?), és nagy sztárok kellenek hozzá, akik azonban semmit nem érnek a csapat nélkül. A foci világnyelv, amelyet mindenki ért és beszél, elég csak szavakat mormolni, akár a jelenből, Rooney (szegény!), akár a múltból, Puskás (ő is szegény, öreg már és nagyon beteg), mindenki tudja, miről beszélünk, a perui indiántól a grönlandi eszkimóig.”

Vajon nem nehezteltek a németek azért, hogy az ő vb-jük műsorfüzeté-ben a magyar író a berni döntőt emlegette – magyar szemszögből –, és arról írt, hogy mennyire szurkolt a hollandoknak hetvennégyben? „Nem arra kértek fel, hogy bértollnok legyek – mondta Esterházy. – Ez egy tipikusan magyar kérdés, ők viszont szabad embernek tekintettek. Meg aztán a német kultúrában benne van a saját kritikájuk utáni heves vágyakozás…”

Részesei vagyunk a szépségnek

„A magyar és a német futballt természetesen a berni döntő köti össze. (Az eredményre már nem emlékszem.) A magyar szívnek ez nehéz téma, de egyszersmind dicsőséges is, hisz hány ország mondhatja el magáról, hogy egy időben ő volt a legjobb. És az akkori magyar válogatott a legjobb volt, a legjobb, amely azon a bizonyos meccsen vesztett. (…) Nekem mégis a 70-es évek német futballja a legélénkebb emlékem, a zseniális Beckenbauer és Müller, és aztán Overath és a nagy Netzer és bizony Schwarzenbeck is – és mindez miért? Mert a szívem mindenestül – a hollandokért dobogott. Igen, így múlott el az ifjúságom: a hollandoknak drukkoltam, a németek nyertek.”

Nem zavarja, hogy alighanem ez a futballcikk élete legnagyobb példányszámban megjelent írása? „A legkevésbé sem” – válaszolt nevetve Esterházy Péter, akiben érezhetően megmaradt a gyerekkorból felidézett szenvedély a foci iránt, ami nem csupán utólagos belemagyarázás. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az író öccse és egykori játszótársa válogatott futballista lett…

„Az említett réten, az állomás előtt, velünk játszott a legkisebb öcsém is, név szerint Márton, aki később 29-szeres magyar válogatott lett, és játszott Puskás volt csapatában, a Honvédban és aztán az AEK Athénban és a Panathinaikoszban is. Bármikor hosszan tudok róla mesélni, arról például, milyen mámoros érzés, amikor a stadionban a táblára kiírják az ő nevét, amely az enyém is egyszersmind. E cikk apropójából megkérdeztem, milyen német csapatokkal játszott, milyen híres német futballistába rúgott bele például. Utóbbira csak legyintett, de hogy 1985-ben, Hamburgban 1–0-ra nyertek a német válogatott ellen. Hideg január volt és egy hajókatasztrófa áldozatainak megsegítésére játszottak. És te rúgtad a mindent eldöntő gólt? Nem, de az én átadásomból rúgtuk. Igen, ez is szép a futballban: az embernek lassan minden gólhoz, a világtörténelem bármely góljához köze lesz. Részesei vagyunk a szépségnek, szereplői a történetnek. Itt ülünk fent a lelátón, de együtt vagyunk ott lent – a fiúkkal! Játszunk.” ---- S ----