A nagy őrületnek immár vége

Egyszer s mindenkorra legyenek szívesek felülírni azt az agyukban feltehetőleg létező tévhitet, hogy a német vonatok pontosak. Nagyon drágák, de cseppet sem pontosak. Persze nem illik panaszkodniuk a németországi vb-n akkreditált újságíróknak, hiszen mindannyian ingyen utazhattak a Deutsche Bahn járatain az egész világbajnokság alatt, de az azért csak-csak furcsa, hogy azok is birkatürelemmel viselik a sokszor akár egy-másfél órás késéseket is, akiknek olykor több mint száz euróba került a jegyük, még a másodosztályon is.

Az egyik magyar újságíró például olyan járaton érkezett Berlinből, amely háromórás (!) késést szedett össze Stuttgartig, a szombati bronzmérkőzés helyszínéig, így aztán alig-alig érte el a kezdő sípszót. A meccs után aztán indulhatott vissza a fővárosba, ahova így is csak vasárnap délelőtti érkezést ígért a menetrend… Amíg tehát mindenki Berlinbe tart, és egyre inkább mindent a döntő határoz meg, addig messze vidéken, a svábok országában a harmadik hely volt a tét. Elképzelhető, milyen érdektelenség lett volna itt, ha nem a házigazdák léptek volna fel a vb utolsó előtti, 63. mérkőzésén. De ők léptek föl, ráadásul ezen a vb-n Stuttgartban először, így aztán még egyszer lázba jött a város, az ország, és fehér mezes német drukkerek százezrei skandálták a már az olaszok ellen elveszített elődöntő után megszületett rigmust: „Stuttgart sokkal szebb, mint Berlin!”

Nem volt felhőtlen buli, csak kötelező jókedv

Okunk lenne rá, de ne kössünk bele az ilyesmiket kitaláló németek esztétikai érzékébe, örüljünk inkább neki, hogy ennyire kulturáltan és öniróniával telve dolgozták fel a viszonylagos kudarcot, amelyet így is mindenki sikernek mond Németországban. Hiszen még ennyit sem vártak a Jürgen Klinsmann irányította csapattól.

Hiába, a bronzmeccsre mégsem azzal a kirobbanó lelkesedéssel gyülekeztek az egyébként tisztességesen kifestett, kiöltözött németek, ahogyan egy felhőtlen bulinak vág neki az ember, hanem inkább olyan kötelező jókedvvel, ahogyan a nagymamához indul karácsonyozni a család.

Jókedvűnek illett ugyanis lenniük, mert remekül sikerült a vb (csak Münchennek nyolcmilliónyi vendégéjszakát „hoztak” a világbajnokság drukkerei egy hónap alatt!), jól megszervezték, szépen le is bonyolították, és a saját csapatuk egészen az utolsó (előtti…) napig garantálta számukra a jókedvet, a sikert, a fesztivált.

Az emberáradatban araszolt a csapatbusz

Két órával a meccs előtt még inkább a városban volt meccshangulat, mint a stadionban. A pályaudvar környékén láttam egy embert, aki jegyet árult (megkérdeztem: 500 eurót, 140 ezer forintot kért egyetlen belépőért), és láttam vagy húsz másikat, aki táblájával azt hirdette, hogy vásárolna tiketteket. Azt mindazonáltal nem értem, hogy azt az egyetlen eladót hogy nem találta meg legalább az egyik vevő.

Ennyit számít, hogy a hazai csapat volt a kisdöntő egyik résztvevője. Óriási tömeg volt a Königstrassén, amely a főpályaudvarnál kezdődik, és a szurkolóknak kialakított fesztiválba torkollott szombaton egész nap. Egészen közel a pályaudvarhoz, a Meridien Szállodában éjszakáztak a portugálok, akiket már pénteken is rajongók százai ünnepeltek folyamatosan a hotel bejáratánál. Ezúttal viszont a szó szoros értelmében emberek lógtak arról a gyalogos-felüljáróról is, amely a szállodától induló busz útja fölött ívelt át. Összegyűlt a szállodánál vagy ezer portugál.

De ez még mind semmi ahhoz képest, ami a németek körül zajlott. Amikor az ő csapatbuszuk hajtott keresztül a belvároson – este negyed nyolc körül –, a több tízezres tömegben nagyon lassan tudott csak gurulni a szétváló és két oldalról falként meredő tengernyi német zászlós szurkoló között a csapat járműve, amelyről Miroslav Klose és Philipp Lahm immár láthatóan önfeledten, a korábbi téttől megszabadulva integetett.

Csinos cicababák és Boris Becker

Közben nemcsak a vonatok késése, hanem az országban itt-ott váratlanul eleredő hatalmas nyári zivatar is nehezítette egyesek megérkezését a stuttgarti stadionba, s a szokásos berlini, szabadtéri stúdiójából jelentkező Premiere tévécsatorna riporterei és vendégei – köztük Boris Becker és néhány alulöltözött csinos modell, akiknek láthatóan csak az ernyők tartása volt a feladatuk – bizony esernyő alól voltak kénytelenek a kamerákba mosolyogni, és elmondani ezredszer is, hogy fantasztikus, amit Jürgen Klinsmann a vb előtt lesajnált német csapattal művelt, s történjék immár bármi, a válogatott minden dicséretet megérdemel. Közben Stuttgartban fülledt, napos idő volt, s a portugálok abban bíztak, hogy ha a nagy többségben lévő hazai közönség fölénye nem is, de a meleg segít majd nekik abban, hogy megismételve az eddigi legnagyobb generációjuk bravúrját, 1966 után megint bronzéremmel térhetnek haza a világbajnokságról.

S hogy kinek a reménykedése vált be, arról volt hivatva dönteni az este kilenc órakor kezdődő mérkőzés…