„Végignéztem a műtétemet”

„A Lenin körúton nőttem föl, de az Engels utcát nem ismerem” – viccelődik a taxisofőr, majd előkapja a térképet, és gyorsan Szeged Szőreg városrésze felé veszi az irányt. Takaros, tágas ház előtt fékez az autó, bentről gitárzene hallatszik. Vajda Attila zenél.
„Voltam már jobban is, de nem panaszkodom – mondja mosolyogva, a gitárt letéve a legjobb magyar egyes kenus. – Már tudatosult bennem, hogy valószínűleg ki kell hagynom az augusztusi hazai világbajnokságot. Nem örülök neki, ez a legenyhébb kifejezés, de azt mondom, inkább most legyek ilyen állapotban, mint a pekingi olimpia előtt ötven nappal.”

A legfontosabb kérdésre – depressziós-e, lelkileg padlóra került-e ? – tehát azonnal kész a válasz. Szerencsére Vajda Attila tökéletesen egészséges lelkületű ember, minden sikert és kudarcot képes feldolgozni, hál' Istennek, mert éppen elég neki a fizikai állapota…
„Szerencsére már egyáltalán nem fáj a lábam. Remélem, hamarosan, talán már a héten eldobhatom a gipszet. Ameddig nem gyógyul be teljesen a seb, addig nem nagyon ugrálhatok, de amint rendben lesz a lábam, azonnal edzésbe állok. Ha Angyal Zoltán szövetségi kapitány tartja magát ahhoz, amit nyilatkozott, és augusztusban tényleg ad esélyt pótválogatóra, akkor még a vébén is indulhatok” – reménykedik.

És mosolyog. Mosolyog, nevetgél és viccelődik. Elképesztő! Tényleg nem zuhant össze mentálisan. Optimistán tekint a jövőbe, gyakran említi a 2008-as olimpiát, amelyet nagyon szeretne megnyerni. Ilyen hozzáállással sikerülhet is neki!
Kisvártatva szóba kerül az a bizonyos péntek esti néhány perc, amely, ha nem is volt végzetes, néhány hétre kivonta a forgalomból a sportolót.
„Belvárosi albérletem lépcsőháza előtt álltam, próbáltam kinyitni a kaput. Ömlött az eső, soha nem látott vihar tombolt. Megcsúsztam, a lábammal kitörtem az üvegtáblát. Ömlött a vér, borzasztó látvány volt, de én nem ájultam el, rögtön hívtam a mentőket, mondtam a diszpécsernek, hogy mi történt, megsérült a lábamban az artéria, de megfelelően elláttam” – meséli.

Magyarán, rögtön használható diagnózissal kényeztette el az egészségügyiseket…
„Tanultam anatómiát, ezért viszonylag képben vagyok. A műtét előtt sem altattak el. Végignéztem a műtétemet. Nem volt valami felemelő látvány, de legalább tudtam, mit csinálnak velem, ez fontos” – szögezi le.

Az ágyhoz kötöttség időszakában több ideje jut a tévénézésre, mint mondja, a foci-vb alatt ez korántsem mellékes: „A braziloknak szurkolok. Egyetlen meccsüket sem hagyom ki, imádom a játékukat! Nem is tudom, milyen döntőnek örülnék a legjobban. Talán egy brazil–argentinnak. De most jók a portugálok és spanyolok is. A portugál–holland meccs viszont maga volt az őrület! Elképesztő, mennyi durvaság történt.”
Gitározás, focinézés és olvasás. Ez az unaloműzés szentháromsága Vajdánál. Az ágyon Dan Brown A megtévesztés foka című könyve hever. A szó persze gyorsan a Da Vinci-kódra terelődik.

„Olvastam, természetesen olvastam a könyvet. Nagyon tetszett. Két nap alatt végeztem vele, csak úgy pörögtek a lapok. Aztán láttam a filmet is. Az már nem volt olyan nagy szám, bár el tudom képzelni, hogy aki előbb látja, mint olvassa, élvezi, mert izgalmasnak izgalmas, de nem tudja visszaadni azokat az apróságokat, amelyek miatt a könyv olyan, amilyen” – magyarázza.
Ami talán a legfontosabb, Vajda Attilának a rémisztő baleset sem tépázta meg a humorérzékét.
„Ha nem haragszik, most nem kísérem ki” – búcsúzik, s nevetése messze száll az Engels utcában.