Finom a Klinsmann-perec

Botnang. Stuttgart külvárosa, ahol hétköznap délelőtt teljes a nyugalom. Meglehet, eltévedtünk, mindenesetre az autópályáról egy erdőn keresztül kerültünk ebbe a kerületbe.

Az U-Bahn állomásától néhány lépésre indul felfelé az Eltinger utca, és a 42-es szám alatt található pékség a helyi futballőrültek kedvenc találkozóhelye. Itt ugyanis exkluzív információkat lehet szerezni a német válogatottról, a világbajnokságról – pedig az üzlet teljesen olyan, mint a Móricz Zsigmond körtéri, helyben sütött árukkal kereskedő bolt.

A német mezre hasonlító póló a munkaruha

Mégis, mitől olyan izgalmas hely az Eltinger utca 42.?

A bejárat fölött a régi német zászlót, a valamikori NSZK lobogóját fújná a szél (ha lenne szél, de már Stuttgartot is elérte az aszfaltolvasztó hőség), az ajtó fölött cégtábla hirdeti: Klinsmann Bäckerei – azaz Klinsmann-pékség.

A pult mögött a 67 esztendős Martha Klinsmann köszönti a vendéget: Guten Morgen! Jó reggelt! A fehér póló – később kiderül, valamennyi dolgozó ebben a szerelésben sürgölődik – erősen emlékeztet a német csapat dreszszére, a három csillag (balról: fekete, piros, sárga, mint a nemzet zászlajának színei) az ország három világbajnoki címét – 1954, 1974, 1990 – jelképezi.

Nem véletlenül: a szövetségi kapitány édesanyja elnézést kér, sok dolga van, és pillanatokkal később máris előbukkant az üzletvezető. „Üdvözlöm, Horst Klinsmann vagyok, miben segíthetek?”

A tévézés tilos, de rádiót szabad hallgatni

Nos, megtudtuk, a jó Jürgen gimnazistakorában, csakúgy, mint testvére, kitanulta a pékszakmát – egy jó kalácsot most is biztosan meg tudna sütni. Persze aztán a VfB Stuttgart profi labdarúgójaként más szakmában – hogy stílszerűen fogalmazzunk – kereste a kenyerét.

„Amióta elkezdődött a világbajnokság, a legtöbb vevő a friss zsemle vagy kenyér mellett kérdez a csapatról, Jürgenről, meg hogy mi lesz az eredmény, megnyerjük-e a vébét? – folytatta Horst Klinsmann. – Sok sikert kívánnak, ami kedves, de amikor több vevő áll sorban, és valaki belekezd, hogy feltétlenül mondjuk meg Jürgennek, hogy Lukas Podolskit tegye ki a balszélre, az azért kissé kellemetlen.”

Az üzletben nincs televízió – „...végtére is ez munkahely, nem szórakozni járunk ide” –, de egy rádió azért készenlétben áll a pult mögött, a pénztár mellett, hátha a német csapat munkaidőben lép pályára. A család tagjain látszik: bár megtehetnék, hogy ne dolgozzanak, Jürgen Klinsmann akár egyedül is fejedelmi megélhetést biztosítana hozzátartozóinak, de ők szeretik a boltot. A pékségtől messzire került a család szeme fénye, aki ma már a nemzeti együttes vezetője – hogy éli meg mindezt egy édesanya?

Senkit sem zavar a magas telefonszámla

„Mindig mondja, hogy jön, de ritkán van ideje, de ha hazajön, az első útja ide vezet” – kapcsolódott be Martha asszony, mert éppen nem jött vevő, de aztán nyílt az ajtó, és Klinsi mama már a jövevényt üdvözölte mosolyogva, majd folytatta: – Már akkor nagyon büszkék voltunk rá, amikor először játszott a VfB-ben, az 1988-as Eb is nagy élmény volt, akkor ismerték meg őt igazán, aztán a Maradona-féle Napoli ellen játszott UEFA-kupa-döntőt, majd 1990-ben világbajnok lett Olaszországban – szóval a futball hosszú évtizedek óta központi téma itt. Aztán idővel, ha akartuk, ha nem, meg kellett szoknunk, hogy távol van: amikor az olasz Interben, a francia Monacóban, az angol Tottenhamban játszott, ritkán láttuk őt, viszont mindig jó nagy volt a telefonszámlánk. És így van ez most is, hogy Jürgen az Egyesült Államokban él. Most pedig szorítunk neki, nagy dolog lenne, ha a Császár, Franz Beckenbauer után ő lenne a második német, aki játékosként és edzőként is világbajnoki címet nyer. És ha nem? Nekünk akkor is a legjobb futballista, a legjobb edző marad.”

Csak két perecet veszünk, a Klinsmann-pékség (cím, telefonszám) feliratú papírzacskó egyfajta vb-ereklye. A perec 53 cent (mintegy száznegyven forint).
Egy euró hat centtel növeltük a Klinsmann család bevételét.