Egész Németország a válogatottat élteti

Peter Rosinek hol guggolt, hol térdelt, hol talpra szökkent, a 92. percben, Oliver Neuville találatánál pedig kis híján megdöntötte a magasugrás világcsúcsát. Nem lett volna ezzel semmi baj, ha nem a „Steward” felirattal, 0692-es számmal ellátott narancssárga mellényben teszi ezt – közvetlenül a német kispad mögött, közvetlenül előttem. Mert bizony a derék biztonsági ember, akinek az lett volna a feladata, hogy a pályának hátat fordítva a lelátót pásztázza, és arra ügyeljen, hogy, mondjuk, a mexikói újságíró ne kapjon hajba a kínaival, szinte többet látott a meccsből, mint én. Sőt biztosan többet látott, tudniillik én tőle nem láttam…

Affér persze nem támadt köztünk, egyfelől mert a termete tekintélyt parancsoló volt (a kisujján akkora gyűrűt viselt, hogy az másnak karkötőnek is megtette volna…), másfelől azért, mert időnként csak eszébe jutott, hogy miért van itt: amikor egy támadás során a németek két lécet is lőttek, a korlátot kis híján átharapó kollégáját nyugalomra intette…

A lefújást követően, dolga végeztével a buggyos nadrágja köré egy, a világbajnokságon részt vevő nemzetek zászlait ábrázoló övet tekerő Peter is csatlakozott a dortmundi arénát zsúfolásig megtöltő kórushoz: „Berlin, Berlin – wir fahren nach Berlin!” Eközben a tízezres vendégtábor tagjai szótlanul dőltek hátra székükben, alighanem tudták, ők nem a döntőnek otthont adó fővárosba, hanem haza utaznak. A német drukkerek becsületére váljon, aki csak szembetalálkozott egy búslakodó lengyellel, igyekezett vigaszt nyújtani neki, nekem különösen a „ne szomorkodj, barátom, legalább hamarabb látod a családot” kezdetű duma tetszett.

Hatalmas balhé volt a dortmundi óvárosban

Fájdalom, nem mindenütt volt ilyen haveri a viszony.

Dortmund óvárosát ugyanis megszállták a huligánok. A szakértők már a torna előtt jelezték, benne van a pakliban, hogy a német–lengyel párharc nem csupán a pályán zajlik majd, s igazuk lett. A hazai fölény az utcán is legalább akkora volt, mint a gyepen: a csütörtök reggel közzétett statisztikák szerint 350 német vette fel a harcot 100 lengyellel, a megsemmisítő csapás csupán a rendőrök gyors közbelépésének köszönhetően maradt el. A „kidobóst” azért nem lehetett elkerülni, a csata utáni tájképet elnézve az volt a benyomásom: egy kisebb lakásra futotta volna, ha az üvegekkel nem egymást, hanem a visszaváltót veszik célba a srácok…
Ha valakit érdekel a végeredmény: 300 letartóztatott és 50 sérült.

Ünnep a városban, falun és Mallorcán

„Ami történt, szomorú, árnyékot vet a torna eddigi csodás hangulatára, éppen ezért nem kell bagatellizálni, de nem is szabad dramatizálni” – ismételgették tegnap óráról órára az illetékesek, hozzátéve, hogy a szurkolók 99 százaléka úgy viselkedett, ahogy kell, s ezt nem homályosíthatja el az a bizonyos egy százalék. És valóban: Németországban régen volt akkora fieszta, mint szerdáról csütörtökre virradóra, milliók vonultak az utcára, hogy a Nationalelfet éltessék. Sőt nem csupán az itteni nagyvárosokban és a kis falvakban csendültek fel a Michael Ballackékat dicsőítő nóták, a Bild például a Mallorcán nyaraló honfitársak ünnepléséről számolt be. Mondhatni, nagy feneket kerítettek a riportnak: az oldal felét elvitte az egyik leány formás, piros-fekete-sárgára pingált hátsóját megörökítő fotó…

Az itteni őrületet tapasztalva (még a nápolyi mellé is olyan matricákat csomagoltak, amelyről a kedvencek mosolyognak vissza; az bizonyára a véletlen műve, hogy a ghánai születésű Gerald Asamoah nem a vaníliás vagy a citromos, hanem a csokis változatban kapott helyet) nem zárható ki, hogy a házigazdák harmadik mérkőzésére már Oliver Neuville arcképét tetováltatják magukra a fanatikusok.

A szerény hős, Oliver Neuville

Csütörtökön ugyanis a Mönchengladbach támadója volt a sztár, a kitartóan ünneplő németek számára úgy tűnhetett: a csapból a sör mellett ő folyt.
„Hogy hős lennék? – kérdezett vissza a lengyelek ellen csereként beálló és a 92. percben győztes gólt szerző Oliver Neuville. – Ugyan már, csak azt tettem, amit Jürgen Klinsmann kért tőlem. A csapatfőnök azzal az utasítással küldött a pályára, hogy próbáljak minél többször a védők mögé kerülni, mert biztos, hogy egy-két beadás után lesz helyzetem. És tessék, már tíz perccel a vége előtt is akadt egy lehetőségem, azt azonban elpuskáztam. Szerencsére az utolsó pillanatban sikerült javítanom, s rendkívül boldoggá tesz, hogy a gólommal győztünk. De ismétlem: nem vagyok hős. Hősök majd akkor leszünk, ha esetleg a berlini finálét is megnyerjük.”

Noha a július 9-i összecsapás még odébb van, és addig is el kell jutni valahogy, a Nationalelf már csütörtök hajnalban Berlinbe repült: két óra múlt tíz perccel, amikor felszállt a különjárat. Az együttes szurkolótábora – mely gyakorlatilag megegyezik a teljes német lakossággal – pedig néhány méterrel járt akkor a föld felett…