Álomkezdés után szenvedés

Jellemezhetnénk az első negyedórát így is: Balszerencse–Paraguay 1–0. Hihetetlenül keményen bánt a sors a dél-amerikai csapattal a találkozó elején, hiszen kapott egy öngólt, majd megsérült a kapusa, akit le is kellett cserélni, azaz az első néhány perc olyan volt számára, mint egy rémálom. A rém pedig David Beckhamben öltött testet, hiszen az ő szokásosan remek szabadrúgását csúsztatta Carlos Gamarra a saját kapujába, és a gólt követően is veszélyesen, jól futballozott. Nem is lehet csodálni, hogy a paraguayi labdarúgók sokkolva harcoltak, szemlátomást kizárólag arra törekedtek, hogy megússzák újabb gól nélkül addig, amíg magukhoz térnek, és rendezni tudják soraikat.

Ez mindössze negyedórát vett igénybe. Az angolok persze élni akartak a lélektani előnnyel, már a saját tizenhatosánál letámadták az ellenfelet, de nem sikerült növelniük góljaik számát. Paraguay aztán kitört a szorításból, a 16. percben két jó lövéssel is jelezte, hogy sikerült talpra állnia, és a rettenetes kezdés ellenére sem érzi magát még vesztesnek. Ettől valamivel kiegyenlítettebb lett a játék, a nagy angol mezőnyfölényt időnként megtörte egy-egy néhány perces időszak, amikor a dél-amerikaiak is eljutottak a másik kapu közelébe, és sikerült is annak a környékén tartaniuk a labdát, de próbálkozásaik zöme igencsak gyámoltalan volt, és semmi veszélyt nem jelentettek Paul Robinson számára. Igaz, Paraguay csereként beálló kapusát (Justo Villar térde egy felszabadító rúgás során sérült meg), Aldo Bobadillát sem kergették őrületbe az angolok gólszerzési kísérletei, akik többnyire távoli lövésekben bízva akartak további gólokat szerezni, de ezek egy Lampard-kísérletet leszámítva mind elkerülték a kaput, némelyik alkalommal a labda talán a stadiont is elhagyta, Michael Owen és Peter Crouch pedig úgy érezhette magát a paraguayi védők sűrűjében, mintha egy húsdarálóba küldték volna őket. Az is igaz, hogy a társak beadásai mindig hosszúra sikeredtek, még az égimeszelő Peter Crouch sem jutott fejelési lehetőséghez. Az első félidő hajrájában Anglia újra beszorította saját tizenhatosára ellenfelét, de helyzetet így sem tudott kialakítani, egy kósza ellentámadás végén viszont Nelson Valdéz csaknem egyenlített, mintha az angolok értésére akarta volna adni, hogy bár többet birtokolják a labdát, túlságosan nyugodtan nem mehetnek pihenni az öltözőbe.

Érezték ezt ők is, így aztán a folytatásban úgy döntöttek, elsősorban nem az előny növelését, hanem a biztonságot, azaz az eredmény őrzését tartják szem előtt. Tartották a labdát, igyekeztek semmit sem kockáztatni, mindez sikerült is, ám ettől lassúvá, eseménytelenné és bizony unalmassá vált a mérkőzés. A félidő derekához érve az angolok időnként mégis felpörgették a játékukat, ám válaszként rendszeresen érkezett néhány paraguayi ellentámadás, amelyek jóval veszélyesebbek voltak, mint a monoton és könnyen kiismerhető próbálkozások a másik oldalon, és ez a briteket arra ösztönözte, hogy ne nagyon adják fel biztonságra törekvő taktikájukat. Kézilabdások módjára adogatták a labdát a behúzódó védelem előtt, szinte sütött róluk a tanácstalanság, máskor meg ők álltak vissza tíz emberrel védekezni. Az utolsó negyedórában viszont Paraguay már nemigen jutott hozzá a labdához, a térfelén zajlott a játék, igaz, kapuja csak Frank Lampard két lövésénél forgott veszélyben.

Végül Anglia úgy szenvedte ki ezt a három pontot, hogy egyetlen valamirevaló helyzetet sem dolgozott ki, és szurkolóinak a győzelem tényén kívül nincs is minek örülniük. Igaz, a győzelemnél nincs fontosabb... ---- P ---- &