Ki verheti meg Brazíliát?

Világbajnokságok előtt visszatérő jelenség: az egykori legendás labdarúgók, úgy is mint (vélt vagy valós) jelenkori szaktekintélyek, kötelességüknek érzik a leendő győztes megtippelését. Az viszont egyáltalán nem szokványos, hogy az önjelölt látnokok olyan egybehangzóan tegyék le a garast valamely válogatott mellett, mint mostanában. Mondhatni, gyanús, amikor maga Diego Maradona, megannyi csontzenétől hangos brazil–argentin csata szereplője is úgy vélekedik, a selecaónak áll a zászló.

Hogy a vetélytársak prominens megmondó emberei – Beckenbauertől Platiniig – pusztán terhet akarnak rakni a brazilok vállára, vagy valóban őket tartják főesélyeseknek, nehéz eldönteni. Az biztos, hogy merész jóslatok ezek. Egyrészt, mert a címvédés ritka esemény a vb-k történetében, mindössze kétszer volt rá példa (Olaszország, 1934, 1938; Brazília, 1958, 1962). Másrészt a brazilok korántsem játszottak olyan lehengerlően az elmúlt négy évben, mint ahogy némelyek beállítják.

Kétségkívül mellettük szól, hogy az új szabály értelmében selejtezniük kellett, tehát nem alibi meccsekkel ütötték el az időt, hanem végigküzdötték a 18 fordulós kvalifikációs sorozatot. Sőt az élen végeztek, ami, ahogy mondani szokás, presztízsszempontból nagy fegyvertény. Elismerésre méltó, hogy a B-csapatukkal, illetve jó adag szerencsével megnyerték a Copa Américát. Aztán ott volt még a Konföderációs Kupa, amely szintén az övék lett, de ennek inkább azért volt jelentősége, mert az argentinokat sikerült tönkreverniük a döntőben. A barátságos találkozókon Haiti (6–0), Hongkong (7–1) és legutóbb az Egyesült Arab Emírségek (8–0) kapujába szakmányban rugdosták a gólokat, de igazán erős ellenfelet nemigen győztek le.

A csapat, persze, ettől még veszélyesebb is lehet, mint korábban. Az argentin szövetségi kapitány, José Pekerman, például, nemrégiben rámutatott, a brazil válogatott szakított az ellenfelet állandó nyomás alatt tartó taktikával: alkalmazkodva a kontrákkal gyakran operáló modern futballhoz, nem akarja feltétlenül többet birtokolni a labdát.

Ami az összeállítást illeti, Carlos Alberto Parreirának akadnak gondjai. Épp a minap figyelmeztette Didát, a Milan kapusát, ha sokat bakizik, bajba kerülhet. A védelem közepének nagy kérdése, hogy a kapitány végleg elfelejti-e Roque Júniort, vagy a kedvéért kihagyja a tetszőleges módon variálható Cris, Juan, Lúcio, Luisao négyes valamelyik tagját a keretből. A széleken Cafú és Roberto Carlos esetleges helyettesítése is megoldottnak tűnik, elvégre Cicinho és Maicon a jobb, Gustavo Nery és Fábio Aurelio a bal oldalon áll beugrásra készen.

A középpályán Ronaldinho és Kaká helye megkérdőjelezhetetlen, Emersoné valószínű, a negyedik pozícióért Juninho Pernambucano, Zé Roberto és Gilberto Silva küzd eséllyel. A csatársor viszont, bármily furcsa, pillanatnyilag a leggyengébb pont – nem látni ugyanis jó formában lévő, megfelelő kaliberű brazil támadót. Adriano érthetetlenül kevés gólt szerez, Ronaldo szenved, akár az egész Real Madrid, Robinho meg nem is klasszikus ék.
Parreira legfőbb problémája azonban a meccshiány lehet: a szerdai játéknap után csapata már csak egy felkészülési mérkőzést játszik, Új-Zéland ellen.

----
Anglia amolyan „most vagy soha” hangulatban készül a németországi világbajnokságra. A lelkesedés érthető: mindenki számára világos, hogy az országnak régóta nem volt olyan erős válogatottja, mint most. Egyesek szerint egyenesen az 1966-os vb-győztes csapat óta, bár ezzel talán lehetne vitatkozni. Az viszont tagadhatatlan, hogy a védelemben, a középpályán és a csatársorban egyaránt találunk világklaszszisokat, ami elengedhetetlen feltétele a torna megnyerésének.
A kapusposztot szándékosan nem említettük, mivel a bakikra hajlamos David Jamesért kevés angol tenné tűzbe a kezét, míg Paul Robinson nemzetközi szinten tapasztalatlannak számít. A kapu előtt remek középső védők teszik majd a dolgukat, a Jamie Carragher, Rio Ferdinand, Ledley King, John Terry négyesből bármelyik kettő kapjon is lehetőséget. (Jellemző, hogy Sven-Göran Eriksson szövetségi kapitányt Sol Campbell és Jonathan Woodgate kiesése sem hozta zavarba.) Steven Gerrard és Frank Lampard a világ legjobb játékosai közé tartozik, David Beckham csapatkapitányként kihagyhatatlan, a potenciális szélsők közül pedig elég Joe Cole és Shaun Wright-Phillips nevét említeni. Elöl az aranylabdás Michael Owen és az ifjú titán, Wayne Rooney a biztosíték a gólokra.
Lenyűgöző névsor, de jó tudni, hogy (nagyjából) ez az együttes elszenvedett néhány kínos vereséget az elmúlt egy-két évben. Erikssonnak – úgy tetszik – időközben sikerült rendeznie a sorokat, a legnagyobb kockázatot azonban ő maga jelenti: kérdés, nem zavarja-e majd meg a futballistákat főnökük vb után esedékes távozása? ----
„Azért utazunk Németországba, hogy megnyerjük a világbajnokságot. Ha nem ezt mondanám, el sem mennék. Csodálatos kihívás ez, és minden alapunk megvan rá, hogy reménykedjünk a győzelemben.” Ezekkel a gondolatokkal örvendeztette meg Zinedine Zidane a francia sportnapilap, a L’Équipe olvasóit a hét elején.
A legutóbbi világbajnokság totális kudarca (kiesés szerzett gól nélkül) fényében kissé merésznek tűnnek Zizou szavai, ám tény, a négy évvel ezelőtti nagy lebőgés óta a „kékek” mindössze egyszer veszítettek – 45 fellépésen! Igaz, az az egy kínos pillanatban történt (a 2004-es Európa-bajnokság negyeddöntőjében a görögök ellen), és erősítette azt a véleményt, hogy az idősebb világbajnokok (Zidane, Fabien Barthez, Lilian Thuram, Marcel Desailly, Claude Makelele, Bixente Lizarazu) felett eljárt az idő. Barthezt leszámítva mindannyian el is köszöntek a nemzeti csapattól, ám látván az utódok bizonytalankodását, érezvén magukban az erőt és a kedvet, Desailly és Lizarazu kivételével visszatértek.

Tapasztalatban és tehetségben nem lesz hiány. A csatársorban Thierry Henry és David Trezeguet, középen Makelele, Zidane és Patrick Vieira a világelitet képviseli, és nincs ok panaszkodni hátul sem, ahol a Willy Sagnol, William Gallas, Thuram hármasra épül a várfal. Pillanatnyilag a kegyvesztett Robert Pires mellőzése és a kezdő kapus kiválasztásának halogatása kelt némi bizonytalanságot, utóbbit illetően Raymond Domenech szövetségi kapitány májusra ígérte, hogy dönt: Barthez vagy Grégory Coupet? ----
Az olasz sajtó egyértelműen a világbajnoki cím esélyesei között tartja számon Marcello Lippi válogatottját, a „szokásos” együttesek, azaz Brazília, Németország, Anglia, Franciaország és Argentína társaságában.

Az olaszok felkészülését persze rendkívüli módon megzavarta Francesco Totti sérülése, még akkor is, ha Itáliában – a szövetségi kapitánnyal az élen – mindenki meg van arról győződve, hogy a Roma csapatkapitánya gond nélkül felépül a németországi tornára, és még arra is lesz ideje, hogy formába lendüljön. Tottira azért van nagy szüksége a válogatottnak, mert ő az egyetlen futballista, akinek nincs igazi alternatívája, márpedig a Lippi által megálmodott 4–3–1–2-es hadrend nem sokat ér, ha éppen az „1”, azaz a két ék mögötti irányító nincs százszázalékos állapotban.

Lassan persze összeáll Lippi vb-csapata (e pillanatban a Buffon – Oddo, Nesta, F. Cannavaro, Zambrotta – Camoranesi, Pirlo, De Rossi – Totti – Gilardino, Toni tizenegynek igen jók az esélyei), már csak az a kérdés, ki milyen állapotban fejezi majd be az idényt. A kapitány néhány hónapja még abban reménykedett, hogy szoros lesz a bajnokság (mert így a játékosok felspannolva érkeznek az edzőtáborba), és hogy a BL hajrájáig minél kevesebb itáliai gárda jut el (mert a kettős terhelés ugyanakkor kikészíti őket), ám egyelőre mindkét fronton csalódott.
Arról nem is beszélve, hogy a sajtó – szokás szerint – igen hangos a vb-keretet feltölteni akaró jelölőktől és önjelöltektől, de a kapitányi fizetésben alighanem ennek az elviselése is benne foglaltatik. ----
A spanyol szurkolók nagy fájdalma, hogy válogatottjuk – szemben az ország klubcsapataival és leszámítva az 1964-es Európa-bajnokságot – felnőttszinten egyszerűen képtelen maradandót alkotni a nagy tornákon. A Furia Roja (vörös düh) korábban ugyan rendre parádézott a selejtezők során, ennek megfelelően pedig esélyesként utazott a legtöbb megméretésre, ám a több mint negyven évvel ezelőtt szerzett aranyérem kivételével mindig lógó orral tért haza.
Ha lehet, a helyzet mostanra tovább romlott, hiszen Luis Aragonés tanítványai már a Németországba vezető úton botladoztak, és végül csak a Szlovákia elleni pótselejtezőn értek révbe. Szerencséjükre így is kiemeltként kezelték a válogatottat a vb csoportjainak sorsolásakor, így könnyűnek tűnő kvartettbe kaptak besorolást Ukrajna, Szaúd-Arábia és Tunézia mellé.
A problémák tökéletes orvoslása azonban még várat magára. Először is szüksége lenne a gárdának egy megbízhatóan jó formában játszó vezéregyéniségre, mert ugyan Raúl számít a válogatott gólrekorderének, Fernando Hierro örökségét – legalábbis az olyan csapatkapitányi feladatokat, mint a társak motiválása – még nem sikerült továbbvinnie. Aragonés kapitány személye körül is viták dúlnak (emlékezzünk csak a Thierry Henryra tett félreérthető megjegyzésére), és az is megosztja a közvéleményt (tartunk tőle, a keretet is), hogy szükséges-e honosított játékosokat (Marcos Senna, Mariano Pernía) behívni a válogatottba.
Aztán lehet, hogy éppen ez a bizonytalanság motiválja majd a spanyolokat. ----
„Ha igazán elégedett akarsz lenni, az élen kell végezned. Nehéz ezt kimondani, mert mással is boldogok lehetnénk. De aki nem nyeri meg a tornát, legalább egy kicsit biztosan elégedetlen lesz.”

A napokban Marco van Basten, a válogatott szövetségi kapitánya ezt válaszolta a holland világbajnoki esélyeket firtató kérdésre. Talán még túl óvatosan is fogalmazott, hiszen nem mondta ki egyértelműen, hogy az oranje meg akarja, meg tudja nyerni a világbajnokságot. Mert képes rá, a mezőnyből talán egyedüliként azok közül, akik még sohasem álltak a világ tetején.

Van Basten korán, még a selejtezők elején megkezdte a generációváltást, amely olyan jól sikerült, hogy néhány régi motorostól (Edwin van der Sartól, Phillip Cocutől és Ruud van Nistelrooytól) eltekintve, a fiatalok uralják a keretet, akik még a 2010-es torna idején sem fognak a nagy öregek közé számítani. A ma már nem csupán Hollandiában sztárnak tekintett Arjen Robben, Dirk Kuyt, Hedwiges Maduro, Khalid Boulahrouz, Romeo Castelen, Salomon Kalou (ha megkapja az állampolgárságot), Rafael van der Vaart vagy éppen Wesley Sneijder még Dél-Afrikában sem lesz túl a harmincon, és most minden vesztenivaló nélkül futballozhat.
Nincs rajtuk olyan teher, mint 1974-ben vagy 1978-ban a Cruyff-féle generáción volt, hogy aranyat kellett (volna) nyernie, sokkal inkább úgy indulhatnak harcba, mint Van Basten bevallása szerint az általa is vezetett gárda az 1988-as Európa-bajnokságon.
Ott aranyéremmel végződött a menetelés. Ráadásul szintén Németországban. ---- Eddig 17 vb-t rendeztek, és a vendéglátó ország csak hatszor zárta aranyéremmel a küzdelmeket. A németeknél a kimondott cél most sem a Világkupa elhódítása (elég eljutni az éremküzdelmekig), de a teher – csak az arany boldogít! – ott van Jürgen Klinsmann játékosainak a vállán. Harminckét éve, az első német rendezésű vb-n sikerült valóra váltani az álmot, de amíg abban a gárdában seregnyi klasszis (csak ízelítőül: Franz Beckenbauer, Sepp Maier, Paul Breitner, Gerd Müller, Günter Netzer) szerepelt, a maiak közül legfeljebb Michael Ballack és Oliver Kahn említhető velük egy lapon. Ígéretek (például Lukas Podolski, Bastian Schweinsteiger és Sebastian Deisler) vannak, de nehezen hihető, hogy ők egyszerre, a vb-n robbannak be a szűk elitbe.

Bár Klinsmann tudományos alapossággal levezényelte a generációváltást, és a négy évvel ezelőtt vb-ezüstig jutó társaságnál fiatalabb képviseli Németországot, egyelőre csak kontúrok látszanak a csapat vázából. Kis túlzással Ballackon és Miroslav Klosén kívül még senkinek sem biztos a helye a Costa Rica elleni, június 9-i rajton, igaz, Klinsmann szerint a fejében a keret legalább nyolcvan százaléka már összeállt.

Ha ehhez hozzátesszük, hogy a Nationalelf a világranglista közvetlen élvonalába tartozó csapatot 2000. október 7. óta (Anglia, 1–0) nem vert meg, még árnyaltabb a kép. Ilyenkor már csak a történelemhez lehet menekülni, felemlegetve, hogy 1974-ben is a Bayern nyerte meg a Bundesligát (ez már most borítékolható), de a BEK-et is (még áll), majd a gerincét adta (mint most, jó esetben öt futballistával) a világbajnok Nationalelfnek. ----
A kétszeres világbajnok nemzet ezúttal a szokásosnál is nagyobb lendülettel készül, ugyanis a szurkolók nem feledték el az előző világbajnokság kudarcát, a csoportkörből való kiesést. Diego Maradona tündöklése óta különben is nehezen emésztik meg, ha a válogatott nem aranyéremmel tér haza valamelyik aktuális tornáról…

A szövetségi kapitány, az utánpótlás-korosztályokkal korábban három vb-t nyerő José Pekerman amúgy sincs könnyű helyzetben. Bár Pekermant megváltóként fogadták Marcelo Bielsa 2004-es lemondását követően (Argentínában 30 éve nem cseréltek szövetségi kapitányt két vb között, félúton), a jó eredmények elmaradása miatt még a viszonylag könnyen elért továbbjutás sem teremtett hurráhangulatot a válogatott körül. Sőt még nőtt is a feszültség: Julio Grondona szövetségi elnök úgy véli, Pekerman válogatási módszereit, ily módon a Németországba utazó keret névsorát neki még felül kell vizsgálnia. Valami hasonló elgondolás vezette Grondonát akkor is, amikor Maradonát szintén be akarta szervezni a válogatott szakmai stábjába, ám Pekerman szerencséjére az isteni Diego nemet mondott.

Ezek után nehéz megmondani, ki utazik el Németországba, de a szinte kimeríthetetlen „nyersanyagkészlet” miatt nem kell félteni Argentínát. A legújabb felfedezett Sergio Agüero, az Independiente 18 esztendős csatára, de említhetnénk a Budapesten bemutatkozó Leo Messit is, mint a nagy ígéretek egyikét, és ahhoz is nagy földindulás kell, hogy ne Juan Román Riquelme köré épüljön a csapat. ---- A hét, mondhatni tradicionális kihívón kívül jó néhány válogatott utazik vérmes reményekkel a világbajnokságra, közülük négyen magasan helyezkednek el az aktuális világranglistán.

CSEHORSZÁG (2.)

A világranglista előkelő második helyén áll a Csehszlovákiaként két vb-ezüstöt szerző, ám világbajnokságon Csehországként az idén debütáló gárda. Karel Brückner csapata, akárcsak a 2004-es Eb-n, látványos játékával a nyári seregszemle egyik színfoltja lehet – az európai selejtezők egyik legeredményesebb támadójátéka predesztinálja erre a szerepre. Meghatározó játékosai között idősebbek (Pavel Nedved, Karel Poborsky, Jan Koller, Vladimir Smicer) és fiatalok (Milan Baros, Tomás Rosicky, Petr Cech) egyaránt vannak, a tapasztalat és a friss lendület „robbanékony elegyet” alkothat.

EGYESÜLT ÁLLAMOK (6.)

Bár a világranglistán elfoglalt kitűnő helye részben a FIFA sajátos (az ellenfelek alapján nem differenciáló) számításának eredménye, ma már nem szentségtörés a jó szereplésben megalapozottan reménykedők közé sorolni az amerikaiakat. Bruce Arena legénysége méltó partnere volt Németországnak a legutóbbi vb negyeddöntőjében, és hogy a fejlődése nem tört meg, arra bizonyíték, hogy története során először megnyerte a CONCACAF-zóna selejtezőit. Landon Donovan, Brian McBride és Claudio Reyna személyében elismert vezérei vannak a roppant gazdag utánpótlásból merítő csillagos-sávos különítménynek.

MEXIKÓ (6.)

A Barcelona támadó lelkülettel megáldott remek védője, Rafael Márquez a szellemi vezetője az El Tricolornak, amely tavaly még az első ötbe is befért a világranglistán. E fegyvertény többek között annak volt köszönhető, hogy a Ricardo Lavolpe vezette gárda legyőzte Brazíliát a Konföderációs Kupán (1–0). A már két vb-t is megrendező mexikóiak 13. alkalommal vesznek részt a döntőn, és míg sokáig csak statisztáltak a nagyoknak, újabban egy-két meglepetésre mindig képesek. Carlos Salcido és Francisco Fonseca a szimbóluma az idősebb játékosokat kiegészítő, sikeréhes új generációnak.

PORTUGÁLIA (10.)

A portugálok kakukktojásként készülnek a tornára, hiszen játékosállományuk és a közelmúltban (az Európa-bajnokságokon és klubszinten) nyújtott produkciójuk révén a végső sikert is elérhetik. Ugyanakkor az a plusz hiányzik a csapatból, ami az igazi esélyeseket jellemzi: a győzni tudás képessége. A brazil Luiz Felipe Scolari ugyan tapasztalt nyertes (szövetségi kapitányi mivoltában címvédőként érkezik majd), ám kérdés, hogy idegen környezetben is képes lesz-e annyira motiválni övéit, mint két éve a portugáliai Eb-n.

ÉS A TÖBBIEK

Svédország (10.), Japán (18.), Irán (22.), Horvátország (23.), Tunézia (23.), Costa Rica (25.), Lengyelország (26.), Dél-Korea (31.), Elefántcsontpart (32.), Paraguay (33.), Szaúd-Arábia (35.), Svájc (37.), Ecuador (38.), Ukrajna (41.), Szerbia–Montenegró (47.), Ausztrália (48.), Ghána (48.), Trinidad és Tobago (51.), Togo (59.), Angola (60.)
A csapatok neve után zárójelben a februári világranglistán elfoglalt hely.